Kosztolányi novelláiról sokan írtak már sokfélét, így nem nagyon lehet újat kijelenteni. Ami mindenképpen cáfolhatatlan: közvetlenek, személyesek, hamar megfogják az embert. Elgondolkodtatók, lélekmentők. Életörömöt adnak, vagy inkább valamiféle „élet iránti érdeklődést”.

Megint egy nagy felfedezés, megint egy remekmű, megint egy nagy irodalmi élmény. Az 1975-ben, Münchenben született, majd hatéves korában családjával Bécsbe költözött német-osztrák író, aki még most is csak 41 éves, egészen fiatalon kezdte pályáját, és rögtön felfigyelt rá az irodalmi közvélemény. Első regényét, a Beerholm-illúziót, 22 évesen vetette papírra, és most tárgyalandó művét is csupán harmincévesen, 2005-ben írta. Azóta is publikálja esszéit, novelláit és regényeit, és szerencsénkre – valamint a Magvető Kiadó jóvoltából – ezek többsége már magyarul is olvasható.

Nem értem. Mintha a könyvek elvesztették volna az értéküket. Persze az új könyvek igen drágák, alig lehet 4-5000 Ft-nál olcsóbbat kapni. (Na persze kereskedelmi fogásként ezeket 3990 vagy 4990-ért kínálják.) Ez éppen a többnyire rosszul kereső értelmiségi rétegnek túl sok. Azt értem, hogy drágák a jogdíjak, fizetni kell a fordítónak, a szerkesztőnek, a korrektornak, fenn kell tartani a kiadót, amely nyilván még valami hasznot is remél, és főleg sokba kerül a papír, a nyomda és a terjesztés. Az utóbbi durván nagy tétel, ez köztudott.

Nagyon vártam ezt a regényt. Akkora élményt jelentett számomra A fehér király, hogy Dragomán György neve mintegy védjegy lett számomra; rendkívül tehetséges írónak tartom. Sok helyen olvastam, hogy hatalmas siker ez a könyve is, elismerések, dicsérő kritikák sora övezi. Mégis be kell valljam, számomra csalódást jelentett új regénye. A Máglya már jól bevált helyszínt (megnevezetlenül Romániát) és főszereplőt (ezúttal is gyereket, igaz, most egy kislányt) választ, most azonban már a forradalmat követő időkben járunk. Nyilván saját élményanyagából merít a szerző, ami nem is lenne baj, ha tudna igazán újat mondani. Érzésem szerint nem tud.  

„A krimi koronázatlan királynője” cím feltehetőleg már örök időkig Agatha Christie-t illeti meg. Pedig számos „hercegnő” is született azóta ebben a műfajban. Elsőként megemlíthetjük a kor- és honfitársát, Dorothy L. Sayerst (1893-1957), aztán P. D. Jamest (1920-2014), az angolszász bűnügyi regények másik hercegnőjét, az amerikai Patricia Highsmitht (1921-1995), a mesteri Ripley-könyvek és számos más krimi kiváló szerzőnőjét, és az újabbak közül a brit Paula Hawkinst (1972-), aki A lány a vonaton című regényével robbant be a könyvpiacra.

Ottlik Gézát akkor ismertem meg, mikor a középiskolai magyar fakultáció tanárom megmutatta az „Iskola a határon”-t. (Na nem személyesen ismertem meg. Nem beszélgettünk, kávézgattunk, nem lógtunk órákon át a telefonon, nem festettük ki egymás lábkörmét…)

Szomorú könyv. Nagyon szomorú. Ez az első jelző, ami az olvasó eszébe jut, amikor leteszi ezt a csodás regényt. A regényt, mely ötven évvel első, észrevétlen megjelenése után világhírű lett, európai bestseller. Méltán. A legnagyobbak közül való, ehhez nem fér kétség. Szívszorítóan szomorú regény, holott egyetlen igazán nagy tragédia sincs benne. „Csodás felfedezés mindazoknak, akik szeretik az irodalmat.” – idézik a borítón Ian McEwan, a kortárs angol író véleményét. „Briliáns, gyönyörű, hajthatatlanul szomorú, bölcs és elegáns regény.” – Ez pedig Nick Hornby, a másik mai, mértékadó angol író véleménye, ugyancsak a borítón kiemelve.

Közismert, hogy a Diótörő meséje E.T.A Hoffmann képzeletében született meg. A történet karácsonyi hangulatával mára már elengedhetetlen darab lett a színházak téli repertoárján. Gyerekek és felnőttek egyaránt az örömüket lelik az olvasás vagy a színházi műsor során. Azonban erről a mindenki által ismert műről is olvashatunk kevésbé ismert információkat.

Az adventi időszakra ajánlunk hat, karácsonyi témájú könyvet, négy könnyebbet és két komolyabbat. Amennyiben már nem kaphatók, könyvtárban beszerezhetők vagy interneten megrendelhetők. Ajándékozásra is kiválóak.    

Kijelenthetjük, hogy a mai magyarországi könyvkiadás egy igen rizikós vállalkozásnak számít – már amennyiben nem a külföldön már agyonhypolt, rettentően népszerűnek számító regényekkel foglalkoznak főleg, amelyeknek kis hazánkba érkezve már kitaposott útja vezet a könyvesboltok best seller polcaira. Mik a lehetőségek azonban azon kiadók esetében amelyeknek nem csupán az alacsony olvasási tendenciák mellett kell érvényesülniük, de még ráadásul egy meglehetősen szűk fogyasztói réteget igyekeznek kiszolgálni, ahogy azt a Delta Vision kiadó is teszi.

Ha már előző cikkemben Popper Pétert ajánlottam, udvariasságból Feldmár Andrást is meg kell említenem. Az Apró részletekben-t otthon találtam, érdekes eseteket láttam benne, ez volt az első Feldmár könyv, amit olvastam. Popper és Feldmár két külön világnak tűnik elsőre, de valójában kiegészítik egymást. Popper aranyos stílusa könnyebben befogadható, ezért érdemes vele kezdeni, ha szeretnénk pszichológusok tanácsait követni.

A bölcsész gőgje, avagy javaslat egy új műfaji meghatározásra

Ezúttal a könyvkritikámat egy vallomással kezdem: nem szoktam lektűröket, bestsellereket olvasni, csak a legritkább esetben. Be lettem oltva ezek ellen a bölcsészkaron, az esztétika- és irodalomelméleti meg -tudományi órákon, de főleg azért nem, mert annyi maradandó élményt nyújtott, és nyújt ma is az „igazinak” vagy értékesnek, ne adj’ isten „magasnak” nevezett irodalom. A filmeknél ismert elnevezés a művészfilm fogalma, sőt art mozi-hálózat is az „ínyencek” rendelkezésére áll, tudván, hogy van igény erre is, ha nem is a plázák hatalmas mozitermeit betöltő, kólát iszogató és pop-cornt rágicsáló közönségnyi, a könyvek esetében azonban eme „igazi” irodalomra nincs jó szavunk.

A valós történelmi eseményeken alapuló regényeket mindig is egy kis fenntartással kezeltem, nagyon nehéz feladat ugyanis a történelmi hűség és az olvashatóság közötti keskeny határvonalon lavírozni – akármelyik is kapjon nagyobb figyelmet a másik kárára, a nehezen fenntartható egyensúly mindenképpen borul. Néhány kerülőútra és kiskapura persze óhatatlanul szükség van, de ha a szerző képes ezeket tökéletesen beilleszteni, úgy szerencsésebb esetben vagy nem vesszük őket észre, vagy – ha fel is tűnnek az ellentmondások – felül tudunk rajtuk kerekedni, pusztán az olvasási élmény miatt.

Emlékszem, mikor négy éve nemzetünk fővárosába költöztem, egyik napról a másikra, ezt a könyvet tettem be az utazótáskámba (valószínűleg mindezt azért tettem, hogy majd négy év múlva egy könyves weboldalon stílusosan elmesélhessem). Ez alatt a négy év alatt sokkal jobban megértettem, milyen érzés lehet felnőttnek lenni. (újra kiolvasnám, de a könyvet hónapok óta nem adta vissza egy kedves barátom, akire már csak ez okból kifolyólag is ráfér ez a könyv).

A pszichológia szerint csak a körülmények „szerencsés” együttállására van szükség ahhoz, hogy az ember lelke mélyén lappangó őrület kibontakozhasson és a kormánykerékhez üljön, átvéve az irányítást tudatos énünk felett. A szerencsés együttállás Ferdinand Clegg – avagy a lepkegyűjtő – esetében egy nyereményként szerzett tetemesebb összeg és egy vidéki ház megvásárlásának képében valósul meg, ahol kezdetét veheti az általa megkomponált kétszemélyes dráma, amely lényegében egy emberrablás, majd az azt követő fogva tartás és számos szökési kísérlet elbeszélése. Maga a történet sem mindennapi természetesen, de ami igazán nagy jelentőséggel bír, az nem más, mint az aprólékos gonddal bemutatott személyiségfejlődés – mindkét karakter részéről.

Sok könyvbemutatón jártam már, de ahol ennyien lettek volna – több százan – még soha. S ilyen hangulatún sem, ahol a hallgatóság megrendülten, megtisztelve, szomorúan és örömmel vett volna részt. A kötet a Holokauszt és a családom elnevezésű Facebook-oldalból válogatott vagy száz írást, emlékezést, vallomást. Ezt az oldalt Eörsi Mátyás indította útjára, majd Hetényi Zsuzsával szerkesztette és moderálta, és a beírások, posztok, kommentek mintegy cunamiként áradtak az oldalra. Sokan több évtizednyi hallgatást, elfojtást megtörve vállalkoztak arra, hogy megosszák minden érdeklődővel családjuk történetét.

Ezt a gyerekekről szóló regényt - szerencsémre - sikerült gyerekként elolvasnom. A Békés Megyei Könyvtárból vettem ki, ezt tudom, de már nem is emlékszem, hogyan, és miért történt ez az egész, így utólag visszanézve meglepő, hogy pont egy ilyen klasszikust csíptem ki, ösztönösen, ugyan is senki se ajánlotta. Miért lehet ez, miért vonzódtam ehhez a könyvhöz ennyire?

Péterfy Gergely: Kitömött barbár

Ez a regény nyerte el idén, 2015-ben az Aegon-díjat, az év legjobb könyveként. Miért ezzel kezdem a könyvismertetést? Azért merül fel a kérdés, mert a díjak, tudnivaló, nem minden esetben tükrözik a művészi értéket. Ellenben a 2006-ban alapított Aegon-díjnak komoly rangja van, egyre komolyabb. Nem a velejáró jelentős pénzjutalom miatt, hanem az eddigi kitüntettek névsora miatt – Spiró Györgytől Rakovszky Zsuzsán át, Esterházy Péterig –, valamint a zsűritagok kiválasztása okán: mindannyian kiváló irodalmárok. De még ez se biztosítaná az elfogulatlanságot: az alapító okiratba foglaltak szerint a döntnökök évről évre részben vagy egészében változnak.

Emily Brontë-t egykötetes szerzőként tartja számon az irodalom. Regénye, az Üvöltő szelek a tizenkilencedik századi angol irodalom egyik legfontosabb mérföldköve. Hazánkban több, mint harmincszor adták ki, ezen kívül több filmfeldolgozás is készült belőle. Kevesen tudnak azonban Emily Brontë lírai munkásságáról. Hazánkban ritkaságnak számít verseskötete, viszonylag nehéz hozzájutni.

Aki titkon nagyon régóta várja már, hogy mikor lesz már több szerelmi rész is végre a sorozatban, mikor kap főhangot Rose és Dimitrij könnyűnek semmiképpen sem nevezhető „kapcsolata”, az most nagyon örülhet, mivel Mead úgy döntött, ezt a kötetet kizárólag ennek a szerelmi szálnak szenteli. Nem is kerülgetném a forró kását, csapjunk bele a történetbe: