Az előző kötet végén – A halál csókja – legnagyobb megdöbbenésemre és szomorúságomra (biztosan nem voltam ezzel egyedül az olvasók körében) Dimitrij strigaként lépett ki a bizonyos barlangból… hát erre nem számítottam. Valahol még értékeltem is, hogy na, végre egy olyan meglepetés, amire azt mondom, hogy azt a mindenit, hát ez váratlanul ért. Egyik szemem sírt, a másik nevetett érzésem támadt… Dimitrij striga? Ne már… a fenegyerek átállt a sötét oldalra… NE MÁR. Ugyanakkor: na, Rose ezt hogyan fogod megoldani? Egyből elfogott a kíváncsiság. Biztosra vettem, hogy Mead ezt nem hagyja így, ebből aztán minden lesz a sorozat végén, csak happy end nem, ha a szexi tanárbácsi rosszfiú marad, így nagy kíváncsisággal ugrottam egyből a negyedik kötetbe, amit szinte le sem tettem.

Rose nyilvánvaló okokból rögtön a könyv elején megszökik az iskolából… megint; de ezúttal teljesen egyedül vág neki az útnak, hogy megkeresse és megmentse szíve fenegyerekét, noha ez utóbbi megvalósítására még ötlete sincs (megjegyzendő, hogy a meg mentés itt azt jelenti, hogy a strigaléttől menti meg, azaz magától az élettől is). Rögös utakon keresztül végül kiköt Oroszországban – hol máshol –, ahol némi segítség árán (szerezvén egy új segítőt és szereplőt a sorozat további részeiben) eljut a helyre, ahol Dimitrij „él”. Valamilyen frappáns módon még el is éri, hogy ott maradhasson a házban szerelmével, akinek most már egyáltalán nem esik nehezére kimutatni érzéseit a lány iránt. Ami azt illeti strigaként él csak igazán szabadon, kötetlenül és szabályok nélkül – valljuk be, érthető miért élvezi ennyire ezt az életet.  Viszont ezt az életet nem szándékozik egyedül élni – ezért engedi meg Rosenak, hogy ott maradjon vele a házban, mert át akarja változtatni őt is. Néha napján elhagyják a száját olyan mondatok, amelyekben ott sejlik, hogy a szerelme nem múlt el, de az indulat, amivel kiejti ezeket a mondatokat, mindig sugallják azt is, hogy szerelmesnek szerelmes, de nem tekint úgy erre a szerelemre, mint egy átlagember, számára ez csak egy járulékos valami. Sokkal inkább az erős szövetségest látja Roseban, nem pedig azt a nőt, akivel meg akarna öregedni (ha tehetné). Grátiszként az átváltozásra azzal akarja rávenni Roset, hogy folyamatosan iszik a véréből, hogy a lányt függővé tegye, és könnyen befolyásolhatóvá az átváltozásra. Nem tudtam teljesen azonosulni Dimitrijnek ezzel a változatával, de azt meg kell hagyni, hogy a könyörtelen és kegyetlen gyilkost jól adja.

A történet vége felé azonban Roseban tudatosul, hogy bár megszakad a szíve benne, de ő nem képes erre az életre. Túl sok a veszteni valója. Így folyamatosan kitisztul, elkezdi becsapni Dimitrijt, és egyszer csak sikerül megszöknie. A történet itt kezd izgalmassá válni, mert Dimitrij és a strigái egyből a nyomába erednek a sérült és fegyvertelen lánynak. Ezek a jelenetek viccesek is itt-ott – hihetetlen, hogy Meadnek az izgalmi résznél sikerült még humort is vinnie bele. Ez nem feltétlenül jó, mert amikor az olvasó éppen izgul, jön egy poén, és máris nem veszi olyan komolyan a folytatást, mint azt kellene. Viszont ha sikerül egy fordulatot vinni bele, ismét elkezdi rágni a körmét szerencsétlen rajongó.

Tetőpontként Rose bedobja az öngyilkos kártyát is, de hogy ebből a húzásából mi sül ki, megtudhatod, ha elolvasod a könyvet.

Nekem eddig ez a rész tetszett a legjobban, több szempontból is: kapott egy kis hangsúlyt főhősünk szerelmi szála, fény derül Rose egy múltrészletére, és hagy egy nyitott kaput is a történet a végén. Újfent kíváncsian ugrok neki az újabb kötetnek.

Barati Tamara