Ezt a gyerekekről szóló regényt - szerencsémre - sikerült gyerekként elolvasnom. A Békés Megyei Könyvtárból vettem ki, ezt tudom, de már nem is emlékszem, hogyan, és miért történt ez az egész, így utólag visszanézve meglepő, hogy pont egy ilyen klasszikust csíptem ki, ösztönösen, ugyan is senki se ajánlotta. Miért lehet ez, miért vonzódtam ehhez a könyvhöz ennyire?
Nos, ha már így megkérdezem magamat: minden gyerek szabadságra vágyik, egyeseket már az óvoda keretei is frusztrálnak, én speciel nem szerettem bejárni. (Azoknak, akik tudnak azonosulni az érzéssel, ajánlom Kosztolányi Óvoda című művét, eltalálja a hangot.)
Tom Sawyernek egy sokkal szörnyűbb helyre kell bejárni nap, mint nap, úgy hívják: iskola. Tom 10 év körüli fiú, aki nem szeret iskolába járni, emiatt azt tartják róla, nem szeret tanulni. Pedig ez korántsem igaz, ő igen is sokat tud, és szeret is tanulni, csak nem feltétlenül azt, amit a vasárnapi iskolában tanítanak neki. Önfejű, nehezen lehet irányítani, tehát mondhatni lázadó, a maga módján, a maga eszközeivel.
Folytatva a választ a kérdésemre: minden gyerek szabadságra vágyik, Tom Sawyer pedig a két lábon járó szabadság. Neki aztán senki fia borja meg nem mondja, mit csináljon, mit ne csináljon, legalább is ezt hiszi önmagáról, és ha ezt hiszi, így is van. Egy gyereknek felszabadító erről a világról olvasni, a világról, ahol az ember oda megy, ahova akar, azt mondja, amit gondol.
Van egy jelenet, amit lehet, hogy azok is ismernek, akik nem olvasták a regényt: a kerítésfestő jelenet. Na, ez az a jelenet, amiről nem fogok többet írni, mert mindenki erről ír, ez a leghíresebb rész a Tom Sawyerből, úgyhogy aki olvasta, tudja, aki meg nem olvasta, az tegye szépen félre a Nicholas Sparks könyvét, és olvasson Mark Twaint. (Igazán arrogáns és sznob mondat volt ez az előző, ugye? Az jó, mert annak szántam. Akik nem ismerik Nicholas Sparksot, azok már ettől a puszta ténytől intelligensebbek. Én is csak onnan ismerem, hogy a citatum idézetes oldalon megtanultam kikerülni azokat az idézeteket, amik tőle származnak, úgyhogy O.N. már nem ácsorog egyedül ebben a sorban. Igen, direkt nem írtam le a teljes nevét, elég ügyes üzletasszony ahhoz, hogy nekem ne kelljen reklámozni. Or.v.cz N.r.)
Ami nekem a legjobban megmaradt a Tom Sawyerből, azon az érzésen kívül, hogy azt tett, amit akart, és oda ment, ahova akart, az két részlet. Aki nem szereti, hogy elmesélik neki a legjobb részeket egy könyvből, mielőtt olvasná (én is ilyen vagyok), az ne olvassa ezt tovább, viszontlátásra, a házi a táblán, a többiek maradjanak.
Az egyik, mikor a templomban meglát egy legyet, és ez az esemény lesz a nap szenzációja a számára. Ezzel azért tudtam azonosulni, mert egyházi iskolába jártam, így pontosan át tudtam érezni, milyen fantasztikusan izgalmas élmény, ha istentisztelet közben megjelenik egy légy. Vagy bármi, ami nem az istentisztelet.
Aki a másik kedvenc részletemmel azonosulni tud, az elmerült már a szórakoztatóan gyerekes, drámaian mély önsajnálat keserédes szenvedélyében. Mark Twain regényében a gyerekes viselkedést egy igazi gyerek produkálja, ám valódi életünkben rengeteg példát látunk ugyanilyen viselkedésre, évtizedekkel öregebb testben. Sóhaj. Végszó.
„Tom a sarokban kuporgott, duzzogott, és hagyta, hogy minél jobban úrrá legyen rajta a keserűség. Nagyon is jól tudta, hogy lélekben Polly néni meggyötörten hever lábai előtt, és ez a gondolat zord elégtétellel töltötte el. De kibékülésre semmi hajlandóságot sem mutatott. Jól látta, hogy a néni szerető és aggódó pillantásokat vet feléje, látta azt is, hogy a könnyek elfátyolozzák a szemét, de úgy tett, mintha semmiről se tudna. Elképzelte magát halálos betegen, amint a néni ott könyörög ágyánál egyetlen megbocsátó szócskáért, de ő a fal felé fordítja arcát, és meghal anélkül, hogy haldokló ajka azt az egy szót elrebegné. Akkor persze megbánná mindazt, amit ellene tett! Aztán elképzelte, hogy hozzák haza a vízpartról, göndör haja csapzottan hull a homlokába, szegény vékony tagjai mereven csüngenek, és szíve megbékélt, örökre megbékélt. Elképzelte, milyen kétségbeesetten borulna rá Polly néni, hogy hullanának könnyei, hogy könyörögne istenhez, adja vissza kis fiacskáját, és hogy fogadkozna - soha, soha nem tesz vele rosszat. De ő ott feküdne hidegen és holtan, nem mozdulnának meg tagjai. Szegény, szenvedő Tom, elnyerte az örök nyugalmat. Teljesen beleélte magát ezekbe a szörnyű látomásokba, még önmaga iránti részvétét is alig bírta elfojtani, szeme könnybe lábadt, és kis patakocskákba gyűlve lefolyt az orra hegyére.”
Szeverényi Orsolya
