„Füst Milántól tudjuk, hogy a 'bértollnok' kifejezés Nagy Lajos »nyelvújítása« – írja Kónya Judit, a sorozat szerkesztõje az íróról szóló monográfiájában. Ezt a gyilkos új magyar szót csak az találhatta ki, aki sohasem "szegõdött el”, aki sohasem alkudott meg, akinek mindig megvolt a maga "különvéleménye"…
Tanúság rá e kötet valamennyi novellája. 1921 és 1930 között írta õket, tehát a legvadabb ellenforradalmi kurzusban és a legvadabb gazdasági depresszió poklában. A nyomor jeremiádája ez a kötet; az anyagi és intellektuális nyomoré, melybõl az írónak is kijutott, s amit nem lehetett fatalista módon, valamiféle predesztinációként elfogadni. Nagy Lajos kristálytisztán látja a helyzetet, nem ad hitelt semmiféle propagandának. Õ mindig, következetesen baloldalról bírál. Formailag is hat rá a progresszív irodalmi emigráció avantgárd szelleme; novellái egyre „direktebbé” válnak, tárgy- és tényszerûek, már-már dokumentumok. Elszaporodnak írásaiban az álfabulákba oltott példázatok: nemritkán expresszionista stílusjegyekkel. Névválasztásai is magukért beszélnek: Dr. Kényes, Kukuriku tábornok, Dagadt Pál bankigazgató (lakik Tobzódó u. 5.), Roncs János napszámos, Senkiházi úr stb.
Szorongásait s nyilvánvaló neuraszténiáit is „kiírja”: vezérmotívuma e kötetnek a nyomorult szegény embert érõ autóbaleset, s megint és újra visszatér a házitanító megaláztatása. Oly direkt, hogy néha már önmagát is megjeleníti egy-egy írásában. Érzi, hogy a korbali széplélek fikcióáradatát fel kell robbantani – ténybomábbal. Akár a szerzõ személyének, érzelmeinek, szubjektív attitûdjének „bedobásával” is.
Mert Nagy Lajos nem finnyáskodik. A „pesi élc” nála nem vaktöltény. Iróniája – különben ritkán csillanó humora – most telibe talál. Kíméletlenül. Még sokat emlegetett pesszimizmusa is termékeny. Mert tudja okát, mert in situ írja le, s nem holmi divatos hóbortokban, politikai panaceákban keresi.
Ő racionalista. Ez óvja meg a kurzus szellemi mákonyának fogyasztásától. Õt semmivel sem lehet megetetni. Még Trianonnal sem. És ebben szinte egyedülálló. Õ nem sír vissza területeket, neki Schwarcz úr ugyanolyan ágrólszakadt szerencsétlen, mint kortársa, a munkanélküli Kovács János.
Más kérdés, hogy „elaprózta önmagát” – mint Illyés Gyula írta. De ugyanõ teszi hozzá: „És ki tartotta számon írói munkásságát? Miért maradt éveken át mindig csak ígéret? Miért nem dolgozhatott hosszabb lélegzetû munkán, mert máról holnapra élt, és mégis bizonyított.”
Igen, bizonyított. Leszólhatta õt a korabeli kritika azzal, hogy nem novellákat, de vitairatokat, miniatûr szociográfiákat, pamfleteket ír. De megint Illyés Gyulával szólva: „Engem elõször ezekkel gyûgözött le, ezekkel tett hívévé Nagy Lajos.”
És ezekkel hat ma is. Jó fél évszázad távlatából.