Bóka László halála után több mint tíz évvel is okoz meglepetést: ez a nagyszabású regény a hagyatékából került elő.
Főhőse, Jóna Bálint, az elérzékenyülésre cseppet sem hajlamos orvosprofesszor, utolsó előadásán elmondja-elszavalja a hippokratészi esküt tanítványainak, másnap ugyanis búcsút vesz tőlük, utazni készül, rövid görögországi pihenés után Törökországba, hogy nyugdíjba vonulása előtt még egy évig oktasson az ankarai egyetemen. Az esküvel tanítványait akarja felkészíteni hivatásukra, az életre, de ő maga előbb kerül a történelem forgatagába, mint ők. Váratlanul életveszélyes műtétet kell végrehajtania nyomtalanul eltűnt szerelmének férjén; egy betegét brutálisan meggyilkolja a dzsentri-aranyifjú rendőrtiszt; több évi távollét után felbukkan a klinika folyosóján Mathild, a felejthetetlen szerető, végül Jóna Bálint öreg szívét még egy, a találkozást betetéző öröm teszi próbára: megláthatja gyermekét, a gyermeküket.
Minden meglepetés csoda, mint a mitológiában. Görögországban már hármasban utaznak, s Jóna megtanulja, hogy az eskü érvényessége szélesebb körű, mint gyakorló tudósként, klinikusként gondolta, Mathild ugyanis kommunista, aktív résztvevője az ellenállásnak. A professzor a sebesült görög partizánt nyaktörő menekülés után egy hegyi kunyhóban operálja meg, az eskü nemcsak az orvosi segítségnyújtást írja elő kötelességként, hanem a történelmi-politikai állásfoglalást is jó és rossz, a tevékeny részvételt a fasizmus és antifasizmus küzdelmében.
Itt szakad meg a regény, találgathatjuk csak, hogy hosszú időt és a történelmi kataklizmát átugró s csak a következményeket, tanulságokat összefoglaló befejezést szánt-e neki, mint a Nandu-nak, amelynek problematikája részben rokon az Eskü-ével, vagy ellenkezőleg, az volt a szándéka, hogy végigkíséri hősei sorsát a második világháború évein, s ebben a valóságot és csodát egyként felvillantó tükörben ábrázolja a történelmet, népek, emberek, eszmék, a zene és a tudomány történetét?