Fiatalabb koromban mindig a tavaszt és a nyarat vártam, tapasztalatom szerint ezekben az évszakokban nyílt ki a szemem a külső és belső világra, ilyenkor teremtek a versek. Most, hogy elértem és elhagytam az ötvenet, egyre inkább azt tapasztalom, hogy az ősz – pontosabban – kora ősz – az én igazán bőtermő időm. Talán azért, mert a természetben, a gyümölcsöskertekben is így van ez? Alig hiszem. Talán azért, mert az életem is az ősz évszakába érkezett? Könnyen meglehet. Mindenesetre 1979-ben szeptember közepén Karlovy Varyban kezdtem el sorozatban verset írni, hosszú hónapok hallgatása (vagy magamban-dadogása) után. Ekkor írtam, egyebek mellett, a Kelet-nyugati kerevet ciklus verseit, ekkor keletkezett a kötet címadó verse, az Indián nyár is. Köztudomású, hogy Észak-Amerikában indián nyárnak a késő őszi első fagyok után következő enyhe, napos, kicsit ködös időszakot nevezik, tehát nem ugyanazt (bár affélét), amit mi vénasszonyok nyarának mondunk. Én talán önkényesen, úgy éreztem, olyanféle lehet a valódi indián nyár is, mint amit ott, Karlovy Varyban átéltem. Az ott és akkor irt versek adtak önbizalmat ahhoz, hogy otthon aztán újra kézbe vegyem a „magamban-dadogott” (s persze azért papírra vetett) verskezdeteket, töredékeket, a hosszabb idő óta noteszlapon fonnyadókat is, és befejezzem, együvé rendezzem vagy elvessem őket.
Így állt össze ez a kötet, lényegében két év terméséből. A figyelmes olvasó bizonyára észreveszi, hogy a költői közérzet változásainak hullámvonala az előző két köteteméhez (Szélcsönd és újra szél, Jégkorszak után) hasonló, s észreveszi talán azt is, hogy tovább kísérletezem egy eddig nem használatos, a hangsúlyost az időmértékessel elegyítő verselési forma kialakításával.