„Némi szorongással csatlakozom azoknak az íróknak a seregéhez, akik megkísérelték a fehér papír csapdájába ejteni az érzékinek mondott, pedig sokszor oly szívszorító gyönyört. Magam is tapasztalom majd…, hogy a nyelv nem segít megfogalmazni a szerelmi mámort, a gyönyörök gyönyörét, amely kitágítja az élet határait… Tudom, hogy a nevetségesség réme leselkedik rám, hogy legbecsesebb érzéseim banalitásba süllyednek, és minden szavam cserbenhagy, lehangoló lesz vagy közönséges, ízetlen vagy furcsa, ha nem éppen visszataszító.”

Ezekkel a kicsinyhitű szavakkal vezeti be a francia írónő az elmúlt év egyik legnagyobb nyugat-európai könyvsikerét. A pornográfia és érzelmesség zátonyait elkerülve, okosan, bensőségesen, humorérzékkel és, amennyire egyáltalán lehetséges, őszintén írja meg egy különös kapcsolat történetét, egy párizsi professzornő és egy breton halász sírig tartó szerelmét, aminek minden ellene mond, környezetük, foglalkozásuk, műveltségük, életszemléletük, csak a testük nem.