Harminc évvel ezelőtt történt. Egy hajdanvolt úri villa düledező falai, bedeszkázott ablakai mögött összeültek néhányan tanácskozni. A hatalmas helyiségben kis vaskályha adott enyhe meleget, a nyers tűzifa füstje orrot-szemet csípett, mégis boldogok voltak, akik itt egybegyűltek. Felnőttek, fiatal fiúk, lányok arról tanakodtak, hogyan hozzák létre a gyerekek szövetségét, hogy a háború borzalmai után új életet teremtsenek, vidámat, nótásat, táncosat. 1946 eleje volt, hideg tél, az emberek többször voltak éhesek, mint nem, mégis mindenki igyekezett, tevékenykedett, új életre készült. Hát még ha tudták volna, hogy harminc esztendő múlva, csaknem egymillió gyerek hordja majd büszkén a vörös nyakkendőt, és éli az úttörők vidám, színes, tevékeny életét! A gyerekek mellé álltak az írók is. Felnőttgondjaik mellett fontosnak tartották, hogy mindazt, amit a gyerekek között megéltek, tapasztaltak, megírják nekik, róluk. A helytállásokat és a botlásokat, amikből többek között a gyermekélet összetevődik. Harminc év gondja és öröme szól ebből a kötetből, mely címében hordja, hogy az úttörők a jó cselekedetért járó jutalmat szemérmes kézlegyintéssel hárítják el, hiszen csak „úttörődolog”, de adódhatott volna más jelképes cím is, hiszen minden elbeszélésben egy-egy alakuló ember, egy-egy formálódó közösség élménye szól a többiekhez. Szecskó Tamás vidám, színes címlapja, finom művű rajzai ugyanazt a sokszínűséget érzékeltetik, mint az elbeszélések.