Hogyhogy vidám bűnügyi regény? Mi lehet kacagni való azon, hogy egy szerelmes fiatalembert a sötét utcán leütnek, kirabolnak, majd tökéletesen nyoma vész? Meg kell-e szakadnunk a nevetéstől, ha a határőrség fölfedez egy tetemet, miközben a város közismerten bohém újságírójának a fején szellőzőnyílást létesítenek holmi bosszúálló tettesek? És hogy a kórházban, ahol az újságírót ápolják, az egyik betegszállító melléből hamarost kiáll egy nagy konyhakés? Az osztályos orvost pedig fölakasztva találják a lakásán, ahol különben nem lakik, holott ugyanakkor Bécsből telefonál? Ezek egyáltalán nem derűt fakasztó tények! Az se, hogy oly sokáig egy helyben toporog a nyomozás. De az említett újságíró, e regény főhőse, aki megpróbálja kibogozni egy szövevényes bűncselekmény-sorozat szálait, görbe tükörből, derűsen gunyoros iróniával, mulatságos epizódok során át készteti rá a könyv olvasóját, hogy nevesse ki még azt is, ami tulajdonképpen elég baj, hogy úgy van, ahogy van.