Az író önéletrajzi elemekben is bővelkedő regénye ez. „Sok nehézséget kellett legyőznöm”, írta Hesse egy levelében, amikor a mű megjelent. „Számomra, legalábbis egyelőre, búcsút jelent ez a legnehezebb problémától, amely gyakorlatilag foglalkoztatott. Mert a boldogtalan házasság, amiről a regény szól, egyáltalában nem a rossz választáson múlott, hanem mélyebben, magán a „művészházasság” problémáján. Arról a kérdésről van itt szó, hogy egy művész vagy gondolkodó, olyan ember, aki intenzíven is akarja élni az életet, de a lehető legtárgyilagosabban szemlélni és ábrázolni is – képes-e egyáltalán a házasságra.”
Johann Veraguth, a regény festőművész hőse nem képes. A pályája elején járó nagy író válasza a föltett kérdésre szinte leverően negatív, Veraguth „elsétált az élet kertje mellett” s ami végül marad, az rettentő áldozatok árán is csak a magány ígérete „s a művészi önkifejezés hideg yönyöre”. Ám ebben a néhol szélsőséges, néhol a mai olvasónak kissé romantikus történetében is jelen van az a nagy művész, aki életművében sokat és jelentőset – maradandót – mondott az emberi lélekről, lélekbúvár szenvedéllyel vizsgálta a mélyen érző ember etikusan elszánt küzdelmét a rideg, önző vagy szerencsétlenül idegennek bizonyuló valósággal, környezettel, társadalommal. Az író válaszát végül mégsem érzi negatívnak az olvasó, mert Johann Veraguth csakis önmagát megfosztva harcol egy elképzelt szabadságért, amely végül – „hideg gyönyör”.