Önvallomás

Szüleim utolsó reménye- és ajándékaként születtem Tatabányán a múlt század korai második felében. Gyermekéveim szorosan összekapcsolódtak a természettel, annak szépségeivel és titkaival. Volt saját patakom, rétem, gyümölcsösöm és erdőm, a tér határtalansága természetembe ivódott, s az idő is csak gyengén kötött. Társaim a fák, bokrok, virágok és az apró állatkák voltak, valamint a békés magány.

Az az ember, - volt légyen felnőtt vagy gyermek -, aki belépett eme idilli miliőbe, nehezen szabadult tőlem. Nem kíméltem kérdéseimtől, és rengeteg mondanivalóm is volt a számára. 

Mindenre kíváncsi voltam, ami élet, ami ember, ami titok.

Ez ma sincs másként. Ez az örökös és kimeríthetetlen szomjúság az ismeretekre rengeteg tapasztalathoz juttatott mind a gyakorlatban, mind lelki-szellemi vonatkozásban. Mióta ismerem a betűket, - s azok még iskola előtt birtokomba kerültek -, a könyv, a toll és a papír számomra létszükséglet. Verseim, novelláim még most is kézzel írom le először.

Közlési vágyam kíváncsiságommal vetekszik, gyermekkorom óta érzem úgy, hogy fontos mondanivalóm van az emberek számára. Sokféleképpen igyekeztem kifejezni magam -, a képzőművészet, a zene, előadó művészet területeire is tettem egy-egy rövid kitérőt -, végül megállapodtam az írásnál, mely tevékenységet kisebb-nagyobb szünetekkel 15 éves korom óta folytatom. Szüleim büszkén támogattak minden próbálkozásomban, ezért kifogyhatatlan hála illeti őket.

15-25 éves koromig elsősorban az emberi lélek titkait kutattam nagy elánnal, majd ismereteim bővülésével át kellett nyúlnom az anyagon túli régiókba is. Az ezoterika és hermetika felfedezésekor kezdtem úgy érezni, jó útra tévedtem. Ezen az úton találtam rá az általam is nagyra becsült Szepes Mária írásaira, melyek jelentősen meghatározták, és egyre csak bővítették akkori látásmódomat. Örök hálával adózom az ő emlékének is.

Nyilvánosságra lépésem, a korábbi néhány pályázattól eltekintve, 2007. februárjában történt, felfedeztem az Interneten egy amatőr írókat-költőket összefogó virtuális klubot, a Napvilág Íróklubot. E kis közösség megléte és irodalmi munkássága ösztönzött arra először, hogy komolyabban kitárulkozzak az olvasók felé, s hogy egyre többet alkossak.

Ugyanezen év júliusában csatlakoztam egy hatalmas írótáborral rendelkező amatőr művészeti laphoz, a Fullextra Kulturális és Művészeti Portálhoz, ahol hasonlóan baráti fogadtatásban részesültem. Azóta mindkét csapatot az irodalmi otthonomnak tekintem.

A legnagyobb támaszom az élet minden területén és az önkifejezésben a férjem, Wendler Zoltán, aki nem csak két kislányom apja, hanem a legjobb barátom és társam, írótársam, kritikusom és ösztönzőm; aki ugyanazt a felhőtlen szabadságot nyújtja nekem minden téren, amit gyermekkoromban a természet közelsége adott. Mély tiszteletem és hálám „szenvedő alanya” ő mind emberségéért, mind tudásáért és művészetéért.

Alapjában szerencsésnek és boldognak vallom magam, bár az út idáig sokszor igen göröngyösnek volt mondható. Úton vagyok most is, s mondanivalóm az eddig megtett, s az ez utáni utazás tapasztalatairól szól. Úgy érzem, még sok dolgom van az életben, rengeteg tanulás, tapasztalás, és mindezek megosztása is embertársaimmal.

Wendler Mária

 Székesfehérvár, 2008. április