Lion Feuchtwanger, a "Lion" - mert így mondja derekas, hűséges, segíteni tudó Mártája, aki mindig vigyáz, hogy a férje elegendő salátát egyen, mivelhogy az olyan egészséges -, szóval a Lion hetvenéves. Ezen az ünnepen nekem is részt kell vennem, ha mégoly távol vagyok is tőle, és hatalmas térségek akadályoznak, hogy jelen legyek azon a birthday party-n, melyet, úgy képzelem, szép beszédek kíséretében ülnek meg odaát, az ő házában vagy valamilyen másik házban, talán éppen hivatalos formában, a University of Southern California rendezésében. Még mindig elég barátja van ott a napos tengerparton, pedig már annyi emigrációs bajtársa halt meg vagy költözött el azok közül, akik ott letelepedtek. Werfel, Bruno Frank, Alfred Neumann halott már, mi pedig, mint mások is, újra Európában vagyunk - és ha ezt sajnálom, akkor nem utolsó sorban azért, mert elvesztettem ennek a kedves, szórakoztató embernek a jó szomszédságát.
Visszagondolok húszegynéhány évvel ezelőttre: akkor olvastam Münchenben sugárzó gyönyörűséggel nagy szatirikus regényét, a Siker-t. Felderítő balzsam volt mindazoknak, akik szenvedtek attól, ami borzalmasan terjeszkedett, a menthetetlenül felülkerekedő politikai bestialitástól. Csodálatos példája ez annak, milyen vigaszt tud adni a nevettető művészet, és az ember maga is tudja, hogy csak felmutathatja és mulatságosan leleplezheti az aljasságot, de győzelmét nem tartóztathatja el. Milyen furcsán könnyelmű az ember ilyenkor! Pontosan tudja: ha az, amit most kigúnyolok, hatalomra jut, ami nagyon is valószínű, akkor saját művem töri ki a nyakamat, akkor nincs maradásom, futnom kell - ha még tudok. Tudva ássa maga alatt a talajt - aligha féktelenségből. Meg kell tennie - a szellem megbízása ez, és ez a megbízás nem tűr magakímélést, és legyűr minden félelmet.