Aki ismeri az újszövetségi iratokkal foglalkozó irodalmat, igazolhatja a következő megállapításomat: A Kolosséi-levél az utóbbi másfél évtizedben az egyházi közfigyelem előterébe került. Szinte nincsen olyan év, amelyben a világkereszténység Újszövetséggel foglalkozó teológiai műhelyeiből ne kerülne ki egy-két, Kolosséi-levéllel vagy a levélnek egy-egy problémájával foglalkozó jelentős írásmű. Ami áll a Kolosséi-levélre, ha kisebb mértékben is, vonatkozik a Filemon-levélre is. Alig van olyan keresztyén világgyűlés, amelyen ne hivatkoznának a két levél egyik vagy másik kitételére. A Kolosséi-levél különösen is fontos szerephez jutott az EVT 1961-ben tartott newdelhi világgyűlésén. De idézi a két levél üzenetét az LV.Sz Das-es-Salaam-ban tartott nagygyűlésének anyagához készült magyar evangélikus hozzászólás is (44. és 55. pont). Az a benyomásunk támadhat, látva a feltámadó érdeklődést a két páli levél iránt, hogy megismétlődik a Kolosséi-levéllel és a Filemon-levéllel az, ami az 1920-as években a Római-levéllel történt: amikor is Barth Károly révén Pál apostolnak ez a levele lett a teológiai megújhodás kiindulópontjává. Mi állíthatja az egyházi közfigyelem előterébe a Szentírás egyik vagy másik iratát? Azt kell mondanunk, hogy az adott kor kereszténységének gondjai találkoznak a szóban forgó irat által felvetett és megválaszolt kérdésekkel. Ez történik a Kolosséi- és Filemon-levéllel is. Az okok messzire nyúlnak vissza a történelembe. Arra az időre, amikor az egyház és világ viszonyának naiv természetességgel elfogadott középkori felfogásán az újkor gondolkodása réseket ütött.