Lázár ​Ervin mindmáig egyetlen regénye először 1971-ben látott napvilágot, s keltett igazi feltűnést a magyar irodalom újdonságaira érzékenyen figyelő olvasók táborában. A fehér tigris egy meseszerűen valószínűtlen és csodás elem magától értetődően természetes kezelésével beszél a korabeli (és mindenkori) hétköznapi ember erkölcsi próbatételéről. Vagy ahogyan az irodalomtörténet fogalmaz (mert a regény azóta bevonult az irodalomtörténetbe) „olyan krízis-szituációt hordoz magában, amely alapvetően választásra kényszeríti a főhőst, Makos Gábort. A fiatal mérnökhöz hozzászegődő és csodás tulajdonságokkal rendelkező tigris olyan lehetőségeket teremt, melyekkel valahogyan élni kell. Makos a kihívást elfogadja, ám nagyszerű helyzetével visszaél: nincs ereje a felajánlott jót véghez vinni, helyette erőszakkal kíván győzni.” A csodálatos tulajdonságokkal megáldott tigris a teljes hatalom szimbóluma, amelynek gazdája a jót is, de a rosszat is korlátozás nélkül képes megvalósítani. Az ember utópisztikus énjének a csodás megtestesülése, s a regény szomorú kérdése, ami az ember örök dilemmája is egyúttal, hogy miért nem vagyunk képesek cselekedeteinkkel valóra váltani jobbik énünk vágyait és reményeit, olyankor sem, amikor ennek látszólag nincs akadálya, s miért maradunk mindig alul saját emberi tulajdonságaink rossz erkölcsi beidegződéseivel szemben? Lázár Ervin regénye az ember erkölcsi állapotának egyik alapvető-örök kérdését ábrázolja a 20. századi ember világában.