„Végül is azokról fogok írni, akiket szeretek. Csakis őróluk. Mélységes öröm” – írja a Nobel-díjas francia író Az első ember-hez írott egyik jegyzetében. Ezúttal nem mitikus parabolát, hanem nagyon is személyes hangú, hús-vér „közvetlen” regényt akart írni. A nagylélegzetű, önéletrajzi indíttatású műnek azonban csak egy része készült el, a munkát 1960. január 4-én félbeszakította a halál, az író autóbalesete. A most megjelenő félbemaradt írás mégis kerek egész. Camus beszámol benne a születéséről, a családja múltjáról, az algíri kopár szegénynegyedben töltött gyermekkoráról, az apa hiányáról, az iskoláról, a gimnáziumról, felemelő és torokszorító élményekről, egy különös, hol melegséget árasztó, hol kegyetlen mikrovilágról, s mindenekelőtt hallgatag anyjáról, akire mindig néma, tehetetlen, sóvárgó szeretettel nézett föl. Rendkívüli írói tehetséget felragyogtató, érzékeny, hiteles és felkavaró vallomás ez a könyv, melyből elementáris élni akarás árad.