Bár az elégedettség és a jó közérzet bel cantója hiányzik belőle, gazdag élményvilágú költészet ez. S az irodalomtörténet mégis megkockáztatja azt az állítást, hogy: „Szuverén költői világ teremtéséhez anyaga sem elég gazdag” Kondor Bélának. Mintha a költő Kondor nem lett volna azonos századunk egyik legmélyebben intellektuális és lelki alkatánál fogva is nyugtalan, zaklatott életű, sok élményű, sok tapasztalatú, mélyre és magasra egyaránt látó, világismerő és világteremtő festőóriásával, vagy mintha a képíró és a versíró művész az egyik Babits-regény, a Gólyakalifa hősének tudathasadásos, kettős életét élte volna. A művészettörténész Németh Lajos összehasonlíthatatlanul pontosabban látja és érzékelteti a Kondor-versek természetrajzát, a „morális-egzisztenciális jelleg”-től egészen a versmondatoknak és a képek világának összefüggéséig. S Kondor verseit a ma már középkorú költőnemzedékek tagjai (Csukás, Tandori) mellett a műfaj nem kisebb rangú klasszikusai olvasták a szellemi izgalmak magasra szökő lázával, a könyörtelen igazmondás és a mégis irgalmazó emberség igézetében, a sorsszerű kiszolgáltatottságtól és gyötrelmektől megrendülten vagy a képek és versek magasrendű összetartozását tisztán látva s ebben a természetes szimbiózisban gyönyörködve, mint Jékely, Pilinszky és Nagy László, aki ajánló soraiban már a kötet megjelenése előtt így mutatta be a Boldogságtöredék Kondor Béláját az Élet és Irodalom olvasóinak: "Költő és festő: egy. Ez a megállapítás jóval több, mint a személy azonosítása. Mert Kondor működése kép- és költeményalkotásban valóban azonos ihletettségű, azonos erejű is. Győri János tanulmányából idéztünk