Az Ábel-regényekről írt kritikák szinte egybehangzóan az otthonteremtő igyekezetben ismerik fel az éles eszű erdőpásztort, majd alkalmi munkákból élő vándorlegény vidámító tetteinek, groteszk helyzeteinek, leckéztető tréfáinak és szomorú tűnődéseinek legfőbb indítékát. De azt már kevesen veszik észre, hogy Tamási miért vitte fel hősét a Hargitára. Mert korlátozottnak látta az igazság kimondását: ott fenn bármit csinálhat kínjában szegény, nem kárhoztatja senki, mert a Hargitán nincsenek társadalmi formák, sem szerkesztett vallás, sem olyan erkölcs, amely csak lefelé kötelező. Megbízatásának megszűntével azonban rákényszerül arra, hogy alaposan szétnézzen az országban sőt kalandos hányattatásai során megjárja Amerikát is a szegények oldalán. Az író a sokszor idézet mondatot – Ábel újra és újra föltett kérdésére – az ördögtől megszabadult, hontalan néger ajkára adja: Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.