Két képről, vagy inkább két kép ürügyén íródott a könyv. Az egyiket Holbein festette, de a másik alá is valaki valamikor az ő nevét hamisította. Egykor a képek egy teremben függtek, a megrendelő, a 16. századi francia nagykövet, Jean de Dinteville kastélyában, ma egy óceán választja el őket. Tudós elemzés, értelmezési kísérlet, irodalmi fikció, és egy kortárs képzőművész írott és rajzolt jegyzetei – mindez együtt a könyv. Orosz István, Holbeinhez hasonlóan maga is gyakran dolgozott megbízásra, és az egyik festmény különös ábrázolási technikáját, az anamorfózisnak nevezett optikai illúziót többször is kipróbálta. Az sem mellékes körülmény, hogy volt alkalma parancsuralmi diktatúrában élnie, olyanban, vagy legalábbis hasonlóban, mint amely a német festőt és a francia követet Londonban, VIII. Henrik udvarában körülvette. Több, olykor egymásnak ellentmondó szál között vezeti olvasóját, elénk teszi a politika, intrika, festészettechnika és a hajdani-mai művészhétköznap varázsgömbjét, melyen át feltárul az anamorf valóság. Az anamorfizmusok legfontosabb ismérve pedig éppen az, hogy mindig a nézőnek kell a megfelelő nézőpontot, az üdvözítő látószöget megtalálnia.

"Ott állok a nagy kép mellett, olyan közel hajolok hozzá, amennyire csak bírok, át az alacsony kordon fölött, az arcom szinte súrolja a festéket. Amit írni fogok róla, abból az következik, hogy jó festménynek tartom, talán azt is megkockáztatnám, hogy remekmű."

Orosz István épp az a művész, ki úgy tekint a múlt műveire, hogy magáévá alakítja, hogy új remekműveket alkosson. Ezúttal maga a művész írja a képfilozófiát.