Az itáliai reneszánszról előbb jutnak eszünkbe festmények és szobrok, mintsem írók, költők, filozófusok. Mit tudunk egyáltalán a humanistákról? Batkin először is tipologizálja számunkra a fennmaradt reneszánsz töredékeket,elemzi a meghatározó kulturális csoportot, a humanistákat, az új gondolkodás kiváltotta életsílust, a kereszténységhez és antikvitáshoz való új viszonyt, majd, mutatis mutandis, egy reneszánsz dialógust beiktatva felveti a kérdést, talán elsősorban Burckhardtnak: van-e értelme bármiféle korszakolásnak. A zárszó mégiscsak a képzőművészeté, Raff aello Athéni iskolájának elemzése. Ő így fogalmaz: „Szintézisül a reneszánsz egészének az az ellentmondásos törekvése szolgált, hogy spiritualizálja az érzékit és testiessé tegye a szellemit, istenítse az embert és leszállítsa a földre az istenit; felmagasztosítsa a földi, természeti létet – és meggyőződjék immanenciájáról; összeegyeztesse a szellem határtalan diadalát és a test szabad örömét, más szóval:a szublimáltat és a köznapit, a mitologizmust és a demitologizációt; a fantasztikumot és a realizmust, az ég magasát és a test alsórendűségét, a kozmikus rendet és a szabad akaratot, a naturalizmust és az etikus pátoszt, az istenfélő jámborságot és a szekularizációt, a kereszténységet és az antikvitást…”

Leonyid Batkin, aki életének nagy részét„szovjet emberként” volt kénytelen leélni, aki nem jutott el sosem Itáliába, a könyvtárban, az itáliai auktorok társaságában talált menedéket,és vált az Orosz Egyetem Bölcseleti karának emblematikus professzorává,generációk tanárává. A peresztrojkaidején Jurij Afanaszjevvel együtt alapítója a Demokratikus Oroszország mozgalomnak.