A harmincas-negyvenes évek egy szürke kisvárosa jelenik meg, ahol Wolkers mint vallásos, szegény szülők gyermeke inaskodott, eszmélt, bontakoztatta magában a rejtőző, a látszólag mellékes életet élő művészt, előbb a festőt, aztán az írót. Az ikerfejezetekben felnőtt és érett emberként látogatja meg szülővárosát az író, s összehasonlítja a hatvanas évek állapotait az emlékeivel.
Szigorú könyv ez. A németalföldi klasszikus festészethez hasonlítható - keresetlen, póztalan, komoly, pontos -, szemlélete fegyelmezett, tartózkodó, szívszorítóan tárgyilagos. A tanulság, amelyet az író levon, voltaképpen keserű: semmi sem változott, és semmi sem maradt meg.Okosság ragyog át ezen a keserűségen: nem vész el, ami még nincs, ami pedig van, annak el kell múlnia. A világhírű holland író a múltba tekintve nem a múltba réved - mint annyian, akik aggodalommal és kritikusan szemlélik a jelent -, hanem a jövőre figyelmeztet.