Ez a könyv bölcső és koporsó. A 14. században végigsöpör Európán a pestis és (az élet humorérzéke mindig morbid) ezzel már félig-meddig meg is teremti a reneszánsz eszményét. Ugyanakkor (erről mit sem sejtve) előrevetíti ennek a kornak a végét is a római erkölcs már ott csirázó, magát magasztosnak feltüntető, de kendőzetlenül torz Janus-arcú rögeszméjével, ahol már nem az erkölcs szolgálja az életet, hanem fordítva, utat nyitva ezzel a Fra Girolamoknak. De szálljunk le a végletek lováról. A lényeg amúgy is a köztes dolgokban rejlik (ezt a mondatot a mű nőalakjai enyhe pírral megmosolyognák).
A könyvben a Szépség megunva az apátságok iniciálés könyveket és liliomteákat rejtő, tüdőszaggató pincéit, feljön a fényre. Ott jár-kel a nép között és argó- meg vulgárlatin nyelven szólal meg, míg lába nyomában kivirágzik… hogy mi is? A szerelem? Tágabb értelemben talán. De ez a szerelem nem hasonlítható a Dantééhez, vagy a Petrarcaéhoz. Nem olyan légies és illékony. Ezt mozgatja a vágy és az érdek, kertajtókat nyitogat, kedveli az intrikákat, nem tud megnyugodni, és csak akkor önzetlen, ha az kifizetődő. Ha ma szembejönne velünk az utcán, akkor összetévesztenénk egy kortárs íróval. Ez a mi lelkünk mása.