„Gondolj valamire, bíztatta a fájdalom; valamire, amiben hiszel. Gondolj a szeretetre! Ott feküdt az öreg Tsatsu az út mellett, egy kőrakáson, összeroskadt bábú, jelentéktelen, félre lökött kacat. ˝Nem alszik. Megtért ősei közé. És fogadják őt nagyobb szeretettel, mint amekkora ebben a világban övezte˝. Énekeltek az emberek a kopár domboldalban, és a szél hordta az énekszót, mint a száraz faleveleket. Hajlott háttal, ösztövéren ment a beteg bányász, kialudt tekintettel bámult maga elé, köhögött és köpött miközben úgy emésztette el a betegség, ahogy a patkányok falják a sajtot. Rontás van rajta, pusmogták a gyerekei. Rontás? Messze lent a sötétségben, egy másik bányász fekszik felismerhetetlenül, szétmorzsolódva megszámlálhatatlan tonna sziklaomladék és arany alatt: sárga arany alatt, amely lágy, mint a gitt, s amely az emberi szívet mégis irgalmatlanná keményíti. Durván talpra rántották. Most másfajta sötétség következett: zsákot húztak a fejére. Levették a nadrágját, az alsónadrágját. Gúzsba kötötték, karját felhúzott térde köré fonták, s a könyökhajlata és a térdhajlata között átdugtak egy söprűnyelet, s ebben a groteszk helyzetben felfüggesztették. A sportzakós bekapcsolt egy elektromos készüléket. A távolban ezer láb dobogott a szárazságtól felrepedezett földön, a dárdák és pajzsok zörgése egybeolvadt a ködös messzeségben.”