– Na, gyere már! Irene tudta, hogy ezt úgy is mondhatta volna: Szeretlek, szükségem van rád! Mert az ő szerelme már ilyen volt: a másik okkupálása. A nő az esőcsöppekre meredt, amelyek végigfolytak az üvegen, és az elkótyavetyélt évekre gondolt, értelmetlenné vált munkájára, a nélkülözésekre, de már fogta is kabátját, kendőjét, retiküljébe hányta uzsonnáját, kávéscsészéjét és nyelvkönyvét. Bár a szíve vérzett, az esze lázongott, követte Pault: mint kutya a gazdáját, közlegény a feljebbvalóját, évszázadok során beidomított asszony az urát és parancsolóját – de csak a kapuig. Ott állt Teo, kissé vékonyra sikerült arkangyalként, esernyő-kardjával. Paul félrevonta, és kiment az esőbe, anélkül hogy visszanézett volna. Irene kezet nyújtott Teonak, amint elment mellette. De Teo nem engedte el a lány kezét: konkrétan négy-öt percig, míg elhadarta jól átgondolt beszédét az egyenjogúsággal, továbbtanulással és boldogsággal kapcsolatos kötelességekről.