Mint tudja, nagyjából egyedül élek. Illetve külön a feleségemtől. Jóformán egész napomat itt töltöm. A lány ideszokott. Egy délután, kávé után, megkínáltam egy kis konyakkal. Nyár vége volt, szépen le volt barnulva. Mélyen kivágott ruha volt rajta. A kísérleti asztal magas „bárszékén” ültem, ő előttem a fotelban, előrehajolva szopogatta az italt. Aznap voltam negyvenéves. Elnéztem barna-fekete haját, nyaka szép hajlatát; a ruha alatt nem viselt semmit, gyönyörű melle volt. Sosem voltam erőszakos ember. Akkor is – talán: sajnos – szavakkal kezdtem. Elmondtam, hogy nagyon egyedül vagyok. Szükségem lenne valakire. Aki mellém állna. Akiből kinevelhetném az asszisztensemet. Mit nem ígér egy férfi, ha megkíván egy fiatal lányt? Mondtam és mondtam a magamét, egyre meghatottabban. Meghatottan önmagamtól és a hirtelen forrón fölvillanó lehetőségtől. Ő meg nézett alulról fölfelé, furcsán, nem tudom, mily arckifejezéssel. Amikor a legelérzékenyültebb voltam önmagamtól, lassan fölállt. – Mit akar? – kérdezte. Nem tudom, milyen volt a hangja. Sajnálkozó, csúfondáros, fenyegető, részvevő. – Mit akar? Vetkőzzek le? – nézett merően, mint egy giccsfilmben, és fél kezével máris leeresztette magáról a ruhát, ami a földre hullott, és ő állt előttem félmeztelenül.”