Azt a kutyát Bimnek hívják. A szőre fehér, a füle fekete és kajla. A farka nem kurtított. A vadászkutyák fajtájához tartozik. Nem juhászkutya. Szelíd. Egyszer játszottam is vele, de egy tolakodó bácsi elvitte magával. Bim nem harap. A mamám és a papám nem szeretheti Bimet, mert nem a miénk; a nyakában egy sárga táblácska lóg. Nem tudnám megmondani, miért szeretem – csak úgy. A tyúkokat, a libákat, a bárányokat, a szarvasokat és az egereket is szeretem, de az egértől félek. A teheneket azért fejik, hogy legyen mindig a boltokban tej, és hogy a tervet teljesítsék. ("Egy kicsit dilis!” – gondolta magában Anna Pavlovna.) A jávorszarvast nem fejik, mert az üzletekben nem lehet kapni jávorszarvastejet, és nem is hiányzik senkinek. Az állatokat szeretni kell. A kutya az ember legjobb barátja. Épp most fogalmaztam erről egy kis dalt: Szép állat a szarvas / meg a jávorszarvas. / Kedves állat az egér, / de a kutya többet ér.
Egyszer szereztem néhány tengerimalacot, de anyukám azt mondta, hogy nagyon büdösek, úgyhogy a lakásban lehetetlen eltűrni, s egy idegen lánynak adta. Ha törik, ha szakad, én úgyis megkeresem Bimet, ha most nem is engedtek el. Ha én egyszer megmondtam, hiába minden, úgyis megtalálom. Még ha Anna Pavlovna meg is haragszik, én azt se bánom."