A könyv első története egy Gyémánt nevű lóról szól, akit egy bányában látott hajdanában az író. És mikor néhány évvel később az akkorra már felszámolt bánya környékén utazik autóval, a mezőn egy szakasztott olyan gebét lát keringeni, mint amilyen Gyémánt volt. "Ki kellett szállnom – írja Thurzó Gábor. – …Ő volt-e?… De akármilyen gebe, nekem most ez kellett, a Gyémánt legyen, a bányamély sötétje helyett már harsány füvön, vakító égbolt alatt járva megszokott köreit, hisz ez volt az élete. Elfogott valami kis nosztalgia, egy kis vágyódás, boldogság, szorongás. Járt körbe-körbe Gyémánt, a kiszuperált bányaló, járta az életét, s járja, míg vén inai fel nem mondják a szolgálatot… elterül békésen, mint aki teljesítette kötelességét, holott mást sem tett, mint rótta a rászabott köröket. – Mehetünk – szálltam vissza a kocsiba. Még visszanéztem – hátha most fejezi be Gyémánt az utolsó kört?"
Világos és tudatos analógia ez Gyémánt és az író között, aki tárgyilagosan, fegyelmezetten rögzíti súlyos betegségének testi és közérzeti tüneteit. Reménykedésről, belenyugvásról, lázadásról, legfőképpen pedig szorongató készenlétről vallanak az első történetek, amelyek azután felidéznek néhány mélyen beszédes emléket. Az elmúlás lehetősége nem a félelem és nem a rettegés alakjában jelenik meg elbeszéléseiben, hanem megtörtént, még mindig eleven történelemként. Érzéki kapcsolódás, összefonódás ez a világgal, mintsem elválás tőle; valamilyen itt maradás. Hol örömteli, hol szomorú ragaszkodás. Thurzó Gábor az utolsó kört nézve is higgadt, szellemes; nem mond le a pontos érzelmi és intellektuális megfigyelésről és a finoman elemző ábrázolásról. Ironikus és lírai – így bölcs. Nem sokkal a halála előtt mondta: "majd" azt a fát akarja látni utoljára, amelynek az ágain már nincs egyetlen levél sem, de teli van vöröslő almákkal.