Rövid történeteimben, melyek egymás közelségében naplószerű életmetszetekké válnak, szeretem figuráimat olyanformán megközelíteni, mint A nagy élvezet kislányalakját, akiben néhány önfeledt mozdulat nyomán felsejlik a későbbi nő. Ezek az utcán, villanegyedekben, vízparton kibomló történetek valójában nemcsak hontalan macskákról, konok kutyákról, korallszínű autóból kizuhanó, fellázadó, de az aznapi szerelmet mégiscsak elfogadó szép asszonyokról szólnak, hanem egész életünkről, társadalmi állapotainkról. Az olvasó számára bizonyára kibomlik a történetek második rétege is, gondolatébresztő csendjei pedig segítik a szintézis elkészítésében. A gondolatilag végigjárható út sok írás, mint például a Jégszínház, a Horgászverseny, A Ludolf-féle szám vagy az írók sorsdrámái esetében, egyértelmű. A történetek bazaltkeménnyé válnak, amikor életünk olyan morális abszurdumai tárulnak fel, mint az Amazonashistória vagy a Halál a Rózsadombon fiatal csavargójának kimaradása, majd eltűnése napfényesnek ismert világunkból.
Az írók a régebbi időkben szerettek egyes szám első személyben írni. Manapság az ember, még ami vele esett meg, azt is úgy írja meg, mintha másokkal, körülötte, a közelében történt volna. A nőkről szóló történeteimben szívesen vállalnék főszerepet, ha nem is A Willendorfi vénusz-ban, de a sors úgy hozta, hogy én inkább a Kesudióvita kirobbantójává váltam. Pedig íróként szemlélődő alkat vagyok, s utálok kardot rántani. Csaták helyett, befelé mosolyogva, szívesebben végignézem, hogy a kövér Vénusz, vetkőzés és ölelkezés előtt, hogyan falja fel a vacsoráját. – A szerencsés írói jelenlét, azt hiszem, észrevétlen. Mindig ott van az ember, ahol a lényeges dolgok történnek, ahogy Stendhal és hőse Waterloonál, és nem is tudja közben, hogy aminek szemlélője és részese, az a világtörténelem. Később szinte csodálkozik, hogy a waterlooi csata kellős közepén szemlélődött.