1828. május 20-án a nürnbergi utcán a járókelők találtak rá „Kasparra” – egy tizenhat év körüli fiúra, aki sem értelmesen beszélni, sem járni nem tudott, holott makkegészséges volt. A lelencet a város vette gyámságba, és egy tanárhoz adta ki gondozásba. A fiú lassanként megtanult beszélni és beszámolt addigi életéről: egy sötét tömlöcben, minden emberi társaságtól és szeretettől megfosztva kellett felnőnie, oktalanul és szeretetlenül. Rejtélyes és rettenetes múltja miatt Kaspar körül hamarosan ellenőrizhetetlen mendemondák kaptak lábra: egyesek úgy vélték, hogy ő a badeni trónörökös, de némelyek Napóleon, mások Gutenberg bambergi kanonok fiának tartották. Személye nemcsak Németország, hanem egész Európa képzeletét is megmozgatta. Csodálói és hívei tiszta lelkű, „nemes vadembert” láttak benne, ellenségei, a kétkedők és a józanabbak agyafúrt szédelgőnek hitték. A valós történet leghíresebb irodalmi feldolgozása Jakob Wassermann 1908-ban íródott regénye. A mű nem a szélhámosnak, hanem a legendák Kaspar Hauserének állít emléket: a társadalomba ártatlanul, tiszta lélekkel, szinte már felnőttként belecsöppenő ifjút örökíti meg, aki képtelen beilleszkedni a korlátolt, ostoba, kicsinyes környezetébe, akit a szűk látókörű német polgárvilág hiába próbál a maga képére formálni. Kaspar, „Európa gyermeke” rövid életében egyszer sem talál igazi otthonra: gyámjai és „jótevői” hol nevelési elveiket szeretnék kikísérletezni rajta, vagy saját személyüket igyekeznek a híresség által előnyösebb helyzetbe juttatni, hol álnok kétszínűséggel közelednek hozzá, hogy a nem kívánatos trónörököst eltegyék láb alól. A különleges, égi tisztaságú ifjú egyre kétségbeesettebben vergődik az intrikák, hazugságok, önérdekek és pénzsóvárság hálójában, mígnem a gonosz szándékok őt is a mélybe rántják