„Kellemetlen csend feszül közénk. Anyu arca merevvé válik, szája kemény, keskeny csíkká feszül. – Mánpedig kimész, és bocsánatot kérsz! Az nem lehet, hogy egy ilyen jó helyet egy valagba csípés miatt otthagyj! Jól is néznénk ki! – Én pedig nem kérek bocsánatot! És ki se megyek! Senkitől nem tűröm, hogy belém gázoljanak! – bőgöm el magam Erre nagyapa levágja az újságot, megpedri azt a landkadt bajuszát, és elrikkantotta magát: – Igazad van, kisjányom! Ne hagyd magad megalázni! Haj, amikor én mé fiatalabb vótam… – Maga csak ne szóljon bele, Papa! Elég vót nekünk akkoriban a maga hülyeségeiért is tartani a hátunkat! – kiált rá sírós hangon Anyu. – De a szakramentumát neki! Neked hülyeség az, amiért mi szenvedtünk, hogy mindenkinek jusson munka és kenyér? Hogy senkit se alázzanak meg az emberi mivoltában?! He?! – ugrik fel dühében nagyapa, és mutatóujjával hadonászik az Anyu orra előtt. – Könnyű prédikálni! De amikor mindenünnen kilökték az izgatásért, meg én se dógozgattam maga miatt, ha a dutyiba ült! Maga is csak abbul élt, amit én főztem az uramnak, amit én lopkodtam ki a kötényem alatt! – De az igazság, te ostoba! – Persze! Az igazság! Attul aztán tele lesz a bendő, ugye?!”