Kisasszonyom ma sokat sírt.
Kottannerin a frajlákat már kora reggel a kis terembe terelte. Én is velük mentem. Kisasszo­nyom álmos volt. Jó Isten a megmondhatója, meddig sustorogunk az éjjel: ő még akkor is beszélt, midőn engemet a ciha alatt már elnyomott az álom.
A terem ilyenkor reggel még sötét és hideg. Csak nem akar belékapni a láng a nedves hasá­bok­ba. Kint, a várudvaron, gyönge hó lepte el a farakást, a földet. Nehéz köd ült meg mindent. Az ablakhoz húzódtunk mi is a frajlákkal. A Kottannerinnak eszébe jutott valami, visszaszaladt az ágyasházba. A kisasszonyok erre összedugták fejüket és folytatták a pusmo­gást: mondják, az éjjel megint sürgés-forgás volt az északi szárnyon, az istállók körül. Ki jött – senki sem tudja. A várnagyot ma még nem látták. Eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
A kandallóban oszlopnyi vastag füst tódult be a kéménybe, azután a köd vagy a szél lenyomta és a fekete pokol széjjelterpeszkedett a teremben. A frajlák kuncogtak, de az én kisasszonyomat csak úgy rázta a köhögés.
EZ EGY RÉGI KÖNYV, DE A KIADÁSI ÉVÉT NEM TALÁLTAM BENNE. SAJNOS AZ ELEJÉN E RAGASZTÁS ELENGEDTE, DE ETTŐL JÓL OLVASHATÓ ÉS MONDHATNÁM JÓ ÁLLAPOTÚNAK A KÖNYVET. HA VALAKI ÉREZ INDÍTTATÁST MAGÁBAN BIZTOSAN KÖNNYEN KIJAVÍTJA.