Soós Imréről, a zseniális, a legmélyebb paraszti mélységekből származó, önsorsrontó, nagy színészről számos szépirodalmi alkotás született. (Talán leghíresebb Hubai Miklós Tüzet viszek című drámája.) Életét, sorsát a meghasonlott népi tehetségek szimbólumaként mutatták fel, feleségével együtt elkövetett öngyilkosságát szinte mítosszá költötték, alakjába a modern magyar történelem megvilágosító jelképét sűrítették. Müller Péter regénye némileg más úton jár. Szerepet játszhat ebben az is, hogy az író valóban ismerte, dramaturg kollégaként közelről figyelhette hősét, az öngyilkosság előtti éjszaka egy részét is vele és feleségével töltötte. Regénye nem a mítoszt boncolja, érdeklődése teljességgel emberi, ábrázolásmódja egyszerre verista és értelmező, helyenként szinte esszészerű. A regény ugyan megváltoztatott nevekkel mondja el a történetet, ám teljességgel hű a valósághoz. A mű, amelyben a szerző is színre lép, egyszerre regény és életrajz, műalkotás és biográfiai kommentár, emlékirat és töprengés. Hősét több oldalról, több szemszögből veszi szemügyre, láttatja későbbi felesége, az ideggyógyász orvosnő, a Madách Színház művészei, rendezői, a saját, a pesti srácok, az autogrammkérők, a féltékeny szakma, az éjszakai élet szereplői szemével is, de megvizsgálja értő, empátiával telített „semleges” nézőpontból is.
A könyvet elsősorban a nem pletykákra-szenzációkra, hanem humánus megértésre vágyó olvasók értékelik igazán.