angol írónő (1946-2014)
Egy egész nemzedék nőtt fel a nyolcvanas-kilencvenes évek Harry Potterének, Adrian Mole-nak titkos naplóin, kínszenvedésein, küzdelmein. A 13 és 3/4 éves Adrian Mole titkos naplója 1982-ben jelent meg először, a BBC még ugyanebben az évben rádiójátékot készített a könyvből, ezáltal ismertté tette Adrian Albert Mole alakját, és meghozta a hírnevet az írójának, Susan Lillian „Sue” Townsendnek. A könyvet később több mint negyvennyolc nyelvre fordították le és tízmilliónál is nagyobb példányszámban kelt el szerte a világon.
Sue Townsend 1946. április 2-án született Leicesterben, öt lánytestvér közül a legidősebbként. Az apja egy repülőgép hajtóműveket készítő gyárban dolgozott, majd amikor a gyár bezárt, postás lett, míg az anyja háztartásbeli volt, de egy gyár büféjében is kiszolgált. Később Townsend azt mondta róluk, „nagyon okos”, de „sajátságos” emberek voltak.
Sue a Glenn Hills általános iskolába járt, ahol az iskolatitkárt Mrs. Claricotesnak hívták, amely nevet később az Adrian Mole könyvek iskolatitkára is viselte. Egyik tanára, aki a gyerekek lábát ütötte és kézenállásra kényszerítette őket, ha nem tanultak, rettegésben tartotta Sue-t is.
Sue nyolcéves koráig nem tudott olvasni. Az édesanyja tanította meg, amikor Sue mumpszos lett, és kénytelen volt otthon maradni. Egy kirakodóvásáron vett Richmal Crompton Just William (Rosszcsont William) gyűjteménnyel lepte meg a lányát, aki rákapott az olvasás ízére, és gyors egymásutánban végzett a könyvekkel. Később azt nyilatkozta, William Brown alakja ihlette Adrian Mole figuráját.
Miután Sue megbukott az „elemi” végén kötelező 11+ vizsgán, a South Wigston középiskolában tanult tovább. Egyszer, egy fára mászós játék során látta az egyik iskolatársa meggyilkolását, de a társai nem hitték el neki. Tizenöt évesen fejezte be az iskolát, de az olvasásról nem szokott le. Falta a Woolworth Classic sorozat köteteit (a Jane Eyre-t, Heidit és társait), és amikor azokkal végzett, az orosz és az amerikai irodalom következett. Láncdohányos, folyton feketében járó tiniként azért rúgták ki az egyik ruhabolti állásából, mert Oscar Wilde A readingi fegyház balladáját olvasta a próbafülkében. Tizennégy éves korától titokban írt is.
Tizennyolc éves volt, amikor hozzáment Keithhez, és huszonhárom éves korára már három gyermekük született: Sean, Daniel és Victoria. A Saffron Lane-i lakónegyedben éltek, nem messze attól a háztól, ahol Joe Orton, a híres drámaíró felnőtt. Közben hét év után a házassága is véget ért, és Sue egyedülálló szülőként nevelte tovább a gyerekeit. Nehéz időszak következett az életükben, Sue különböző állásokban dolgozott, többek közt volt csomagolómunkás a Birds Eye-nál, recepciós és dolgozott benzinkútnál is – jóllehet ez utóbbinál legalább alkalma nyílt két vevő közt olvasni. Az angliai szociális segélyezés helyzetéről szóló rövid könyvecskében, a Mr. Bevan’s Dreamsben Sue elmeséli egyik tapasztalatát abból az időből, amikor a legidősebb gyermeke ötéves volt: mivel a társadalombiztosítás még ötven pennyt sem volt képes nekik adni a túléléshez, négyük vacsorája egyetlen doboz borsókonzervből és egy ételízesítő kockából főzött borsólevesből állt. Bár a könyvei révén később nagy vagyonra tett szert, azt nyilatkozta, hogy nincs annyi balzsamecet és Prada retikül, amely elfeledtetné vele, hogy milyen volt szegénynek lenni.
Sok állása közt Sue játszótéri felügyelőként is dolgozott, ahol beiskolázták egy kenus tanfolyamra. Megtetszett neki a tanfolyam vezetője (valójában akkor ébredt benne vonzalom, amikor a férfi megpróbálta a fején át lehúzni magáról a pulóverét, s ezzel egy időben cigire is gyújtani). Ez a férfi Colin Broadway volt, későbbi második férje, aki az apja lett negyedik gyermekének, Elizabethnek. Később Sue még kétszer teherbe esett, de elvetette a magzatot. Végül azonban meggyőződésévé vált, hogy az abortusz rossz megoldás. Az e téren szerzett tapasztalatai ihlették a Ghost Children (1997) című könyvét. Colin volt az is, akinek a bátorítására 1978-ban belépett leicesteri Phoenix Theatre írócsoportjába. Mivel túl szégyenlős volt ahhoz, hogy megszólaljon, hat hétig semmit sem írt, ekkor azonban két hetet kapott arra, hogy írjon egy színdarabot. Egy harmincperces dráma született, aWomberang (1979), amely egy kórház nőgyógyászati osztályának várótermében játszódik. A dráma elnyerte az 1979-es év Thames Television Playwright díját és Sue a Phoenix házi írója lett.
A Phoenixnél töltött idő alatt több színházi rendező is segítette, tanította, köztük Ian Giles és mindenekelőtt Sue Pomeroy, akik számos színdarab megírásával bízták meg, majd többet közülük színpadra is vittek, mint például a Dayroomot, a Groping for Wordsöt, és később az Ear, Nose And Throatot. Bemutatták az író William Ashnek, aztán a Soho Poly (ma Soho Theatre) vezetőjének, akik szintén jelentős szerepet játszottak Sue korai karrierjének építésében. A Soho Poly színház lépcsőjén találkozott az író-rendező Carole Haymannel, és vele együttműködve további színdarabok születtek a Royal Courtnak és a Joint Stocknak, köztük a Bazaar and Rummage és a Great Celestial Cow. Később két televíziós sorozatot is írtak közösen, a Refugee-t és aSpinney-t.
Townsend hamarosan elővette a fiókból az évek óta ott pihenő Adrian, azaz Nigel – mert ez volt az eredeti neve – figuráját. „Mole alakja akkor született meg a fejemben, mikor az idősebb fiam megkérdezte: Mi miért nem szoktunk állatkertbe menni, mint más, normális családok? Ez az egyetlen, a családi beszélgetések során elhangzott mondat a Mole könyvekben, és ez is csak azért került bele, mert ez hívta életre Adrian Mole alakját. Azt a tipikusan nyűgös, kamasz önsajnálatot juttatta az eszembe, amikor az ember azt gondolja: ezek biztosan nem is a szüleim.”
Az első két nyomtatásban is megjelent történet egy rövidéletű művészeti újság lapjain látott napvilágot, amelynek szerkesztésében és kiadásában Townsend is részt vett, noha a főhőst ekkor még Nigel Mole-nak hívták. A színész, Nigel Bennett bátorította az írás folytatására, és a kéziratot elküldte John Tydemannek, a BBC Radio Drama igazgatóhelyettesének. A Diary of Nigel Mole, Aged 13¼ hangjátékot a BBC Radio 4 1982 első napján tűzte műsorára, és az ország ekkor találkozott először Mole alakjával. Valaki a Methuen kiadónál hallotta az adást, és megbízta Townsendet a könyv megírásával, ennek köszönhetően a The Secret Diary of Adrian Mole, Aged 13¾ (A 13 és ¾ éves Adrian Mole titkos naplója) még 1982 szeptemberében meg is jelent. A főhős nevének megváltoztatásához a kiadó ragaszkodott, mivel nagyon hasonlított Ronald Searle és Geoffrey Willans iskolásának, Nigel Molesworth nevéhez. A könyv a megjelenése után egy hónappal a könyveladási listák élére került, és a következő egy év során egymillió példányt adtak el belőle. Színpadra vitték, és a színpadi változatot több mint két évig játszották a leicesteri Wyndham Theatre-ben. Az első könyvet sokan úgy látták, mint egy kamaszfiú belső életének reális és humoros ábrázolását, s amelyben egyúttal némi betekintést nyerhettek a Thatcher-korszak Angliájába is, megérezhettek valamit az akkori kor szelleméből.
Az 1984-ben megjelent The Growing Pains of Adrian Mole (Adrian Mole újabb kínszenvedései) állítólag gyerekeinek a leicesteri Mary Linwood középiskolában szerzett élményein alapul. Néhány, a könyvben felbukkanó tanár alakját (például Ms Fossington-Gore és Mr Dock) a tantestület tagjai ihlették, akik a 80-as évek elején ott dolgoztak. Amikor a könyvet filmre vitték, a jelenetek többségét egy közeli iskolában vették fel. A Mary Linwoodot 1997-ben bezárták. Az első két könyvből televíziós sorozat készült, amelyet 1985-ben és 1987-ben vetítettek a tévében. (Az első évadhoz Townsend írta a forgatókönyvet, de saját bevallása szerint borzasztó élmény volt, és azt mondta utána, hogy soha többé. A rendező a magyar származású Peter Sasdy volt.)
Ekkora egészsége már komolyan megromlott. Huszonhárom éves korában hashártyagyulladása volt, harmincévesen szívrohamot kapott. Degeneratív ízületi gyulladása miatt tolószékbe kényszerült, míg cukorbetegsége a nyolcvanas években fejlődött ki. Sokat szenvedett vele, s magát a „világ legrosszabb cukorbetegének” tartotta. Állapota oly mértékben rosszabbodott, hogy 2001-ben vaknak nyilvánították, s bár rá jellemző módon viccet csinált belőle, ugyanakkor a veszteségérzetről is ír, arról, hogyan mosódnak el az apró részletek, és fájdalomról, amikor hirtelen rádöbben, hogy nem tud megkülönböztetni egy nárciszt egy tulipántól. Mesélt arról, milyen érzés volt a „szavakat sötétségbe vetni”. Későbbi munkáit többnyire idősebb fiának, Seannak diktálta le. 2007-ben a cukorbetegség következményeként veseelégtelenség lépett fel nála, és művesekezelést kapott. Miután két évig hiába várt donorra, Sean felajánlotta a fél veséjét, és 2009-ben sor került a transzplantációra. 2013-ban Townsend stroke-ot kapott. 2014. március 12-én, a Vese világnapjának előestéjén Sue interjút adott a BBC-nek, amelyben beszélt a betegségéről, és kéréssel fordult a lehetséges donorok felé. Nem szerette, ha „bátornak” kiáltották ki, mert mint rámutatott, nem volt választása a vaksággal kapcsolatban. De írói kitartása és műveinek elevensége bámulatra méltó volt. Gyengülő egészségét és romló látását is beleszőtte a regényeibe (Adrian rákját vagy a barátjának, Nigelnek a vakságát).
A Mole-könyvek mellett fél tucat más regényt is írt, köztük az 1992-ben megjelent The Queen and I címűt. A regény egy humoros szatíra, amelyben a választásokon győztes republikánus kormány arra kötelezi a királyi családot, hogy költözzön át egy lakótelepi lakásba, bár mint kiderül, az uralkodó csak álmodta ezt a szörnyűséget. A Mole-könyvekhez hasonlóan ezt a regényét is színpadra vitték: a színdarabhoz Ian Dury és Mickey Gallagher írt dalokat. Michael Billington, az ismert kritikus azt írta, hogy Townsend „egy lépéssel megelőzte a korát”, amikor a királyi családot egy színmű alkalmas szereplőiként kezelte. „Ez a színdarab távol áll még egy republikánus propaganda látszatától is, mégis sikerült megkedveltetnie a királyi családot” – írta. Townsend későbbi, hasonló szellemben írt könyve, a Queen Camilla (2006) már nem részesült ilyen kedvező fogadtatásban.
Townsend tizenkét színdarabot és két non-fiction könyvet írt, termékeny újságíró volt, aki több újság számára – Observer, Sunday Times, Daily Mail – is rendszeresen írt cikkeket, és 1999-2001 között a Guardiannál saját Adrian Mole rovata volt The Secret Diary of a Provincial Man (Egy szűklátókörű férfi titkos naplója). Az egész életében szocialista Townsend nem csinált titkot belőle, hogy mennyire nem tetszik neki az Új Munkáspárt. Többször is írt arról, milyen módon csúfolja meg a politika az egyszerű embereket. Bár a könyvei vagyont hoztak neki, soha nem lett hűtlenné szülővárosához. Leicester külvárosában, egy viktoriánus egyházközösségben élt, és élete végéig támogatta a várost. Vett két bárt is, amelyet különben bezártak volna. Lelkesen támogatta, hogy 2017-ben Leicester a Kultúra Városa lehessen (ez ugyan nem sikerült, de 2014 nyarától egy kulturális programsorozat indult a városban). 2009. február 25-én a Leicesteri Városi Tanács díszpolgári címet adományozott Townsendnek. Townsend tagja volt a brit Királyi Irodalmi Társaságnak és három egyetem is díszdoktorrá avatta.
Townsend utolsó regénye, The Woman Who Went to Bed for a Year (2012) a legsötétebb képet festi. Egy középkorú könyvtárosról szól, aki, miután a gyerekei befejezik az egyetemet, lefekszik az ágyba, és fel sem kel onnan. A hálószobáját vakító fehérre festi (Adrian csupa fekete, tinédzserkori szobája ellentéteként), és úgy dönt, minden tulajdonát egy raktárba viteti. Ez is egyfajta új kezdet. És ahogy a Mole-könyvekben is tette, Townsend egy láthatatlan alakból láthatót varázsol. Townsend egy stroke-ot követően az otthonában hunyt el 2014. április 10-én. Stephen Mangan, aki a 2001-es tévés adaptációban Adrian Mole szerepét játszotta, azt nyilatkozta, hogy mélyen feldúlta Townsend halála, aki az egyik „legkedvesebb, legviccesebb és legbölcsebb ember” volt, akivel valaha is találkozott. Townsendet férje, négy gyereke és tíz unokája gyászolja.
