Nem kezdtem el írni, egyszerűen írok, amióta csak képes vagyok mondatokban megfogalmazott gondolatokat papírra vetni. Történetgyárosként működöm kilenc éves korom óta, amikor is megírtam az első, teljes vonalas füzetet betöltő fantasztikus regényemet. (Kár, hogy nincs meg, ma biztosan jókat mosolyognék rajta.) Ha nem regényt, akkor novellát, naplót, verset, később cikkeket írtam, hol az asztalfióknak, hol a tanáromnak, később magazinoknak, majd a saját női lapomnak. A regény a szívem csücske. Fáj, amikor készen van, mert vége a filmnek. Ha leülök a történet vázával a fejemben, a szavak, mondatok maguktól ugranak a papírra, nem gondolkodom, nem mérlegelek, nem tervezek. Magukat írják a regények, én csak az eszköz vagyok, és a boldog ember, aki belekeveredett egy számomra izgalmas, vicces vagy romantikus sztoriba. Még ha valóság alapja van is a regénynek, mindig elkalandozok és olyanra írom a történetet, amelyben jól érzem magam, amin jókat nevetek, vagy éppen könnybe lábad tőle a szemem. Én vagyok a jó, a rossz, a szép és a csúf, az összes karakter, aki szerepel a könyvben. Az én külön világom ez. Egyébként boldog feleség és édesanya vagyok, és teljesen normálisnak látszom.
