Pilinszky János (1921-1981)

Amikor a 25 éves Pilinszky János első verseskötete, a Trapéz és korlát 1946-ban megjelent, már mögötte voltak a legdöntőbb élmények, amelyek megalapozták egész életére szóló metafizikai és erkölcsi világképét, szorongásosságát, felelősségtudatát a világ bűneiben és részvétét mindenki szenvedései iránt. Ez a hozzáállás és a belőle következő költői témavilág ugyan a következő évtizedekben bővült, a költemények, s a hozzájuk kapcsolódó prózai és drámai műformák gazdagodtak - de végül is az 1981-ben 60 éves korában meghalt költő életműve ugyanannak a léleknek következetesen magát adó képe, viszonya önmagához és az örökkévalósághoz.

Az otthoni neveltetés és a nagy humanisztikus műveltséget adó Piarista Gimnázium megerősítette és következetes világnézetté formálta az eleve lelki alkaton alapuló katolikus mindenségélményt. Erre következett tudáskészletének gyarapodása az egyetemi években. Mint a humán értelmiség igen nagy része, ő is jogászként kezdi. Ez a fakultás első évének tanrendjével - a logikus gondolkozásra szoktató római joggal, és a szabályok történelmi útját nyomon követő jogtörténettel - igen jó előkészítője minden kultúrával és kultúrtörténettel foglalkozó tanulmánynak. Pilinszky is ilyen bevezetéssel lép át a bölcsészfakultásra, ahol magyar-olasz-művészettörténet szakon sajátítja el tudományos fokú ismereteit. Ez időtől fogva igen ritkán már megjelennek versei, előbb az Illyés Gyula szerkesztette Magyar Csillagban, majd az 1943-ban induló, az antifasiszta polgári humanizmus rövid életű folyóiratában, az Ezüstkorban, és a Thurzó Gábor irányításával egyértelműen katolikus antifasiszta Életben. Az ezekben megjelent összesen hat költemény már bekerült első verseskötetébe a háború után. Ezeknél korábbi próbálkozásait csak ujjgyakorlatoknak, előzményeknek tartotta, amelyeknek nincs helyük az érett megvalósításokban. 1944 májusában fejezte be az egyetemet, novemberben behívták katonának, és alakulatát hamarosan nyugatra vitték. Tulajdonképpen ott találkozott, bár csak szemtanúként, a háború borzalmaival: a lebombázott városok és falvak képeivel, a rémült és éhező emberekkel, a társadalmi fejetlenség kezdeteivel, de ami ezeknél is megrázóbb, lélekkavaróbb volt: a koncentrációs táborok hulláival és csontvázzá fagyott halálraszántjaival. Alapvetően részvétre beállított lelkiismeretében bűntudat és önvád alakult ki: vétlenül is úgy élte át a szörnyűséges bűnt, hogy akit nem sújtott, az maga is osztozik a felelősségben. Ez a bűntudat és bűnvállalás mindvégig jellemző lesz erkölcsi ítéleteire is, költészetére is.

A Trapéz és korlát versei már egységes szellemmel mutatják be a hazatért költő arculatát. Az irodalom értői azonnal besorolták a figyelemre méltó újonnan jelentkező egyéniségek közé. Innét útja természetszerűleg vezetett az Újhold munkatársai közé. Ezek ugyan különböző jellegű és jelentőségű, javarészt fiatal írók és költők voltak, de összekötötte őket műveltségük, feltétlen humanizmusuk, a napi politikától való tartózkodásuk. Hamarosan rossz hírbe is kerültek a politikai hitvallást, pártosságot igénylő kritika értékelésében. Munkatársaik, ha hamarosan nem váltottak - legalább színre hangot, magukat zárták ki az irodalmi életből.

Dokumentumerejű bizonyítékok a dátumok: a Trapéz és korlát 1946-ban jelent meg. Következő kötete, a verses meséket tartalmazó Aranymadár csak 1957-ben, több mint tíz év után láthat napvilágot. És e hosszú idő alatt írt verseinek gyűjteménye, a Harmadnapon csak 1959-ben. 1948-ban még ösztöndíjjal néhány hónapot élhetett, nézelődhetett Olaszországban és Svájcban, de mire 1949-ben hazaérkezett, az ő és a hozzá hasonlók előtt a folyóiratok is bezárultak. Könyvkiadói korrektorként keresett annyit, amennyit ez a sanyarú munka hozhatott neki. Azután a nagy várakozás enyhületében, 1956-ban végre lektor lehetett a Magvető Kiadó kitűnő szerkesztőgárdájában, majd 1957-től mindhaláláig az Új Ember című katolikus hetilap belső munkatársa volt, igen jó munkaerő a szerkesztőségi munkában, kritikusként és publicistaként is, az irodalmi rovat nélkülözhetetlen szakembereként is.

A hátralévő több mint két évtized felgyorsította költői termelékenységét. A művészi egyéniség, a világkép és a mondanivaló semmit sem változott. Kitágult azonban a műfajok köre, elmélyült a szemlélet kifejtése. Szemléletesebbé vált az a sajátos egység, amely a lelkifurdalásos komorságot egybeötvözte a megváltás, az Istenben feltétlen bízás metafizikai optimizmusával. Pilinszky lírája ritka példa a pesszimizmusba nem torkolló szomorúságra, a haláltudatra, amelyben nincsen halálfélelem. Vallásossága azonban nem társadalmi önelhelyezés. Tulajdonképpen Szent Ágoston Istennel való bizalmas magánbeszélgetéseire emlékeztetnek Pilinszky vallomásai. Az olvasó néha úgy érzi, nem is őrá tartoznak, amit a költő lelkének mozzanatairól Istennek elmond. Isten válasza nyilván úgy fog eljutni a költő lelkéhez, hogy abból kirekeszti az olvasót, mint fölösleges külső hallgatózót.

A Harmadnapon egydallamú, de többszólamú lírája után kitágulnak a műfajok lehetőségei. Filmnovella, dráma jellegű oratórium, líra és filozófia közé sorolható kisebb-nagyobb prózai írások következnek. Eközben a versek formai jellege módosul. A viszonylag hosszú, néha egészen hosszú költemények helyett egyre gyakoribb az epigrammaszerű, egy-egy ötletet megfogalmazó rövid vers. Már az összegyűjtött költemények kötetében, a Nagyvárosi ikonokban is számos kis terjedelmű, nagyon csiszolt gondolatékkővel találkozunk 1970-ben, de azután 1972-ben a Szálkák szinte teljes egészében ilyesféléknek az áradata. Ha ezeknek az igen rövid költeményeknek csak a címeit számoljuk össze, e két év alatt (1970-1972) több verset írt, mint egész előtte és utána éveiben összesen. Holott a következő, a végső évtized is gazdagnak mondható. Korábban is írt verses meséket, de 1974-re egy egész kötet gyűlik össze belőlük A nap születése címen. Majd következnek a drámák. Alkata szerint nem drámaíró, a mozgalmas cselekmény és az ellentétes törekvések eleven párbeszédben megnyilvánuló összeütközése idegen lírai és elmélkedő alkatától. De a katharzis, a lélek megtisztító feszültsége, a tragikus bűn szembesülése a magát felelősnek felismerő emberrel - ez Pilinszky-téma. A már drámaszerű, oratórium formájú Requiem után még négy lírai-tragikus drámát ír. Ezek felettébb alkalmatlanok lennének színpadi bemutatásra, de olvasmánynak vagy jól előkészített oratóriumszerű előadásnak lélekmegragadók. Végkifejlet címmel jelentek meg 1974-ben (néhány vers kíséretében).

Ezután élete végső éveiben egymás után láttak napvilágot verses és olykor elmélkedő prózai kötetei. A hetvenes évek második felében már kifejezetten népszerű és széles körökben tisztelt költő volt. Sovány, örökké sápadt, éles arcélű tekintete, szájában vagy ujjai közt örök cigarettájával ismert kép volt az írói világban. És akik személyesen ismerték, szerették szelíd hangját, szomorkás mosolyát, okos mindentmegértését. Az önvád örökké benne élt, de másokat csak szeretni tudott. Halála óta néhány posztumusz könyve jelent meg: cikkek, tanulmányok, prózai elbeszélések, színművek is. Talán még újabb régiek is következnek. De az életmű együtt van: egy magas színvonalú, tiszta lélek összes művei.

forrás: mek.oszk.hu