Romantikusnak tartom magam, mind a “regényes”, mind az “érzelmes” értelemben. Az írás nálam nem valami tudatos döntés következménye, hanem természetesen következett az olvasás szeretetéből, és abból a furcsa szokásomból, hogy állandóan mesélni akartam. Boldog gyermekkorom színhelyén, Rákospalotán hosszú órákat töltöttem el a kertben sétálva, belemerülve a történeteimbe – írói nevemmel leginkább erre az élményre szeretnék emlékezni.
Tizenhárom évesen találkoztam azzal a regénnyel, amely döntően befolyásolta az identitásomat. Sokak számára megdöbbentő lehet, de ez A kőszívű ember fiai volt – azonnal elvarázsolt, és azóta is folyamatosan újraolvasom. Az egyik fő helyszínt, Bécset különösen megszerettem, és arról ábrándoztam, hogy hátha egyszer én is lehetek olyan lánglelkű bécsi diák 
A forradalmak és a (pre)romantika koráról azóta is bármit elolvasok, ami csak a kezembe kerül, illetve különösen szeretem az ekkor játszódó kosztümös filmeket is.
Jelenleg első két diplomám megszerzéséért küzdök (és bízva bízok) a Bécsi Egyetemen, emellett kórusban énekelek, táncolok, színészkedem – tehát nem az írás az egyetlen művészet az életemben, de most már egészen biztos, hogy a legfontosabb. Még valami fontosat hagytam a végére: a családomat, akik már kiskoromtól kezdve ráébresztettek, hányféle múltam és gyökerem van, hányféleképpen láthatom a világot, és akik, ha nem is egységesen, de mindig mindenben támogattak. Ha ők nem lennének, biztosan nem tarthatnék itt.