német író (1929-1995)
Michael Andreas Helmut Ende 1929. november 12-én született Garmisch-Partenkirchen-ben, Luise és Edgar Karl Alfons Ende gyermekeként. Apja sikeres szürrealista festő és szobrász volt, akinek a nácik hatalomra jutása után a Birodalmi Kulturális Kamara megtiltotta, hogy gyakorolja szakmáját. Édesanyja, Edgar második felesége, egy kis üzletet vezetett.
1931-ben a Münchenhez közeli Bergingbe, majd 1935-ben München-Schwabing-ba, a Kaulbach nevű művésznegyedbe költöztek. Michael apja révén már korán kapcsolatba került a képzőművészek és az írók világával. Apja társaságába tartozott többek között Bertolt Brecht és Paul Klee. Ebben az időben ismerkedtek meg a Buchner családdal és a festő Fantival, aki sok történetet tudott mesélni. Állítólag Michael tőle tanult meg történeteket elbeszélni. 1936-ban a Wilhelm iskolába íratták be, ahol rendkívül rossz tanuló volt, mert úgy érezte: „Ha nagyon belemerülök az egyszeregybe, akkor tönkremegy a fantáziám”.
Szülei sokat veszekedtek, egyre gyakrabban alakultak ki heves viták, s ekkor nem voltak tekintettel fiukra. Ettől az időtől kezdve Michael egyedül érezte magát, és a magány érzése egész életében megmaradt. Bár szerette a szüleit, nem volt boldog gyermek. Olyan barátokat keresett, akik segítettek neki elfelejteni a mindennapi megpróbáltatásokat. Ilyenek voltak Willi, egy szivarkereskedő fia, és Peter Horn, egy orvos fia. 1937-ben meghalt Willi. Ende ekkor szembesült először a halállal. Willi testessége és barna haja Bastian figurájában éledt fel ismét „A Végtelen Történet”-ben.
1940-ben Michael a Maximilian Gimnáziumban folytatta tanulmányait, ahonnan 1941-ben kicsapták. 12 évesen Münchenben élte át élete első bombatámadását, és 1943-ban testközelből – egy nagybátyjánál tett látogatása alkalmával – Hamburg lerombolását. Még ebben az évben visszaköltöztek Garmisch-Partenkirchenbe. Itt kezdett iskolatársa, Bokarius bíztatására verseket és novellákat írni. 1944-ben müncheni otthonukat lebombázták, és apjának több mint 800 műve megsemmisült. 1945-ben sok barátját behívták a hadseregbe és mindössze egynapos kiképzés után a frontra küldték. Két barátja rögtön az első napon meg is halt. Michael, amint ezt megtudta, összetépte a behívót és éjszaka elmenekült édesanyjához Münchenbe, majd csatlakozott a náciellenes Bajorországi Szabadságfronthoz. Apja amerikai hadifogságba került.
A háború után szülei kapcsolatba kerültek egy Rudolf Steiner tanait követő kis keresztény közösséggel. 1946-ban Michael ismét egy müncheni gimnáziumba járt, de Steiner világszemlélete és pedagógiája hatására hamarosan a stuttgarti Waldorf iskolában folytatta, majd fejezte be gimnáziumi tanulmányait. Barátaival megalakította a „Tetőtér Színházat”, lefordította és előadta Cocteau „Orfet”-jét. Hirosima emlékére „Az idő jön” (Die Zeit kommt) címmel színdarabot írt. Bár csak két évig járt az iskolába, annak emberközpontú szellemisége jelentős hatást gyakorolt későbbi írói munkásságára.
1943-tól ír verseket és rövid elbeszéléseket. Első verse, „A mutatványos” (Der Gaukler) az Esslinger Zeitung-ban jelent meg 1947-ben. Ebben a szonettben kifejeződik Ende életöröme, szeretete a különböző művészeti stílusok iránt. Ahogyan a mutatványos, ő is mindent magába szívott: színházat, festészetet, mozit, szerelmet. 1948-ban felvételt nyert a müncheni Otto Falckenberg drámaiskolába. Az iskola befejezése után a lensburgi színházban kapott állást Schleswig-Holstein-ben. Ez az idő kiábrándító és csalódásokkal teli volt számára, mégis segítette irodalmi fejlődését. Egy év színészkedés után, 1951-ben visszaköltözött Münchenbe, ahol íróként kívánt megélni. 1952-ben itt ismerkedett meg a színésznő Ingeborg Hoffmann-nal, aki bejuttatta őt a kabarék világába. A következő években a müncheni Volkstheater-ben színész, kabaréíró és rendező volt.
1953-ban szülei elváltak. Anyját annyira megviselte a válás, hogy öngyilkosságot is megkísérelt. Ekkortól kezdve az apa-fiú viszony kissé feszültté vált. 1954-től filmkritikusként dolgozott a Bajor Rádiónál (Bayerischen Rundfunk). Ekkor ismerkedett meg Kurosawa filmjeivel. 1955-ben, Friedrich Schiller halálának 150. évfordulója alkalmából „A kis halak” (Die kleinen Fische) címmel írt egy jelenetet a Kabarénak. A nagy siker további megbízásokat hozott számára. Ugyanebben az évben, miután tanulmányozta Storidobery művét, befejezte színdarabját, „A csúnyák”-at (Die Hässlichen).
Az 50-es években intenzíven foglalkozott Bertolt Brecht művészeti felfogásával. Leginkább Brecht színházteoretikai írása (Das kleine Organon) volt rá nagy hatással. Később eltávolodott Brecht azon véleményétől, hogy a színháznak és az irodalomnak a nézőket illetve olvasókat bizonyos (politikai) nézetekre kell „nevelnie”. 1956-ban több hónapot töltött Olaszországban, Palermóban, ahol nagy hatást gyakoroltak rá azok az elbeszélők, akik nagy tereken pénzért mesélték történeteiket. Ekkor fogalmazódott meg benne a vágy, hogy ő is ilyen történeteket írjon. 1957-ben egy grafikus barátja javaslatára született meg a „Gombos Jim”, amely iránt másfél éves keresés után egyedül a Thienemann Kiadó érdeklődött. A kézirat túl terjedelmes volt, ezért két kötetben jelent meg. Az első „Gombos Jim és Lukács, a masiniszta” (Jim Knopf und Lukas, der Lokomotivführer) címmel 1960-ban. Az írást az augsburgi Bábszínház dolgozta át és keltette életre. A második kötet, a „Gombos Jim és a rettegett 13” (Jim Knopf und die wilde 13) 1962-es kiadása és a különböző, idegen nyelvű fordítások (20 nyelvre fordították le) meghozták számára az anyagi függetlenséget, ezért befejezte tevékenységét a rádióban, és az írásnak szentelte magát.
1964. augusztus 7-én Rómában, a Kapitóliumban feleségül vette Ingeborg Hoffmannt. Egy évvel később, 1965 karácsonyán édesapja szívinfarktus következtében meghalt. 1966-ban Michael Ende Münchentől 30 km-re, Mangfalltalban vásárolt egy 1415-ben épült kastélyt. Ezután négy év intenzív restaurációs munka következett, amely összes pénzét elvitte. A kastély csaknem lakhatatlan volt, ezért 1971-ben eladta, és feleségével együtt a napfényes Olaszországba, a Rómától délre található Genzanoba költözött. Álma, hogy egy kastélyban lakjon, nem vált valóra.
1966-ban elkészült „A játékrontó” (Die Spielverderber) című színdarabja, melyet 1967-ben a frankfurti Városi Színpadon mutattak be. A darab erős kritikákat kapott, és megbukott. 1969-ben megjelent „Das Schnurpsenbuch” című könyve, amely rejtvények, varázsigék és versek gyűjteményét tartalmazta. 1972-ben látott napvilágot meseregénye: a „Momo” avagy „Furcsa történet az időtolvajokról s a gyermekről, aki visszahozta az embereknek az ellopott időt”. A saját maga által illusztrált kötet hatalmas sikert aratott, bár az NDK-ban betiltották.
1973 júniusában gyomorrákban meghalt az édesanyja. 1975-ben „Momo és az időtolvajok” (Momo und die Zeit-Diebe) címmel írt egy librettót a zeneszerző Mark Lotard-nak. 1978-ban Rómában megismerkedett a komponista Wilfried Hillerrel, akivel az első pillanattól kezdve jól megértették egymást, ezért a következő években több közös munkájuk is volt. 1978-ban jelent meg „Álomfaló Csodamanó” (Das Traumfresserchen) című könyve.
1979-ben fejezte be legismertebb művét, „A Végtelen Történet”-et, amelyért még ugyanabban az évben megkapta a „Buxtehuder Bullát”. A nagy sikerre való tekintettel Németország szerte számos olvasói út következett. Ugyanezen év decemberében Volkach-ban, a Gyermek-és Ifjúsági Irodalom Német Akadémiáján „A Végtelen Történet”-et a hónap könyvévé választották.
1981 januárjában Regensburgban tartották Ende és Hiller zenés fabulája, „A sárkány és a pillangó” (Der Lindwurm und der Schmetterling) ősbemutatóját. Ugyanezen év végén Münchenben tartották Ende és Hiller egy másik zenés fabulája, „Tranquilla Trampeltreu. Az állhatatos teknősbéka” (Tranquilla Trampeltreu, die beharrlische Schildkröte) ősbemutatóját is.
1982-ben megjelent „A bűvészmese” (Das Gauklermärchen) című játéka.
1983-ban jelent meg apjával közösen írt „Tükör a tükörben – egy labirintus” (Der Spiegel im Spiegel. Ein Labyrinth) című kötete, amelyben Ende eltávolodik a gyermek- és ifjúsági irodalomtól.1984-ben „A Végtelen Történet”-ből Wolfgang Petersenn hatalmas sikerű filmet készített, ami Ende számára a legrosszabb giccset és kommerszt jelentette, ezért visszavonta nevét és pert indított a forgatás megakadályozása érdekében, de kérelmét néhány jelenet törlésén kívül a bíróság elutasította. A mű hanglemezen és kazettán is megjelent.
1985 februárjában Münchenben tartották Ende és Hiller operája, a „Der Goggolori” ősbemutatóját – nagy sikerrel. (A második világháború után az egyik leggyakrabban játszott német nyelvű opera.) 1985. március 27-én, 64 éves korában tüdőembóliában meghalt Ingeborg Ende. Felesége halála nagyon megrendítette. Szakított a múlttal, és visszatért Münchenbe. 1985-beli újbóli találkozása japán fordítójával, Mariko Satoval, aki 1974 óta a müncheni nemzetközi ifjúsági könyvtárban dolgozott, felkeltette érdeklődését a japán kultúra iránt.
1986 júliusában kezdték vetíteni a német mozikban a „Momo” megfilmesített változatát Johannes Schaaf rendezésében, Armin Mueller-Stahl főszereplésével. Ende ezzel a filmmel sem volt igazán elégedett, de ez esetben elmaradt az a heves reagálás, mint „A Végtelen Történet” esetében. Ugyanebben az évben jelent meg az „Álmok zsibvására. Éjféli dalok és halk balladák” (Trödelmarkt der Träume. Mitternachtslieder und leise Balladen) című műve.
1987-től Mariko Satoval élt Münchenben. Ebben az évben jelent meg „Norbert Nackendick. Vagy a csupasz orrszarvú” (Norbert Nackendick. Oder Das nackte Nashorn) című kötete. 1988-ban egy világ omlott össze benne, amikor megtudta, hogy évek óta tartott adótanácsadója rászedte, és a nevében több milliós adósságot halmozott fel. Ende a csőd szélén állt. Apja képeit és az ő bútorait elzálogosították, de a Thienemann Kiadó és barátai jóvoltából az ügy titokban maradt a sajtó előtt. 1988-ban tartották Kölnben Ende és Gerhard Konzelmann operája, „A bűvészmese” (Das Gauklermärchen) ősbemutatóját, illetve ebben az évben jelent meg Friedrich Hechelmannal közösen készített képeskönyve, az „Ofélia árnyékszínháza” (Ophelias Schattentheater).
1989-ben megjelent a „Michael Ende olvasókönyv”, illetve a „Sátánármányosparázsvarázspokolikőrpuncspancslódító-bódítóka” (Der satanarchäolügenialkohöllische Wunschpunsch), amely rövid időn belül bestseller lett. 1989. szeptember 4-én feleségül vette Mariko Satót, és ugyanebben az évben megkapta a Szövetségi Érdemkeresztet.
1990 elég mozgalmas év volt, hiszen év elején bemutatták a televízióban a Wim Thoelkes „Nagydíj”-as „Puncs-pancs”-ot; „Konzekvenciák Einstein gondolataiból” című művével támogatott egy japán tévésorozatot; a nyári egyetemen docens volt Madridban; a stuttgarti Városi Könyvtárban „10 év: A Végtelen Történet” címmel kiállítást rendeztek; megjelent Peter Boccariustól egy életrajz „Michael Ende. A történet kezdete” címmel.
1991 februárjában tartották az „Álomfaló csodamanó” (Das Traumfresserchen) című daljátékának ősbemutatóját.
1992-ben Japánba utazott feleségével, hogy megünnepelje a „Momo” egymilliomodik példányának eladását. Ez volt utolsó látogatása Japánban.
Habár Michael Ende kiadott műveinek példányszáma 1992-ben elérte a 15 milliót, az irodalomkritikusok teljes mértékben mellőzték. Ende így nyilatkozott erről: „Minden ajtón keresztül beléphetünk az irodalmi szalonba: a börtönajtón, az őrültek háza ajtaján, vagy a bordélyház ajtaján keresztül, csak egy ajtón, a gyerekszoba ajtaján keresztül nem szabad bejönni.” 1992 augusztusában jelent meg „A szabadság börtöne” (Das Gefängnis der Freiheit) című könyve, és ebben az évben jelent meg „Világgá mentem, majd jövök” (Der lange Weg nach Santa Cruz) című könyve is.
1993-ban megjelent „A teliholdlegenda” (Die Vollmondlegende) című könyve. Ugyanebben az évben tartották Dortmundban Ende és Hiller, a Hamelni halotti tánc, „A csábító” (Der Rattenfänger) című darabjának ősbemutatóját. 1994-ben megnyitotta archívumát és megjelentette a „Michael Ende kartotékszekrénye. Vázlatok és jegyzetek”-et (Michael Endes Zettelkasten. Skizzen und Notizen), melyben először beszél saját magáról és életéről. Ez év júniusában a müncheni Egyetemi Klinikán megoperálták gyomorrákkal. Sajnos az augusztusban kezdődő kemoterápia sem hozott javulást, a betegséget nem lehetett feltartóztatni. 1995. augusztus 28-án hunyt el Stuttgartban. Október 1-jén a müncheni Erdei Temetőben helyezték örök nyugalomra.
