Dr. Schneider Izabella Marosvásárhelyen, kisiparos családban látta meg a napvilágot. Gyerekkorában zongorázott, rajzolt, festett, verselt és táncolt, így aztán a körülötte élők joggal gondolhatták, hogy a kis szőke Izából egyszer majd színésznő lesz. Talán a világot jelentő deszkákat választja, ha a nagymamája iránt érzett szeretete és csodálata nem tereli más irányba. Így emlékszik vissza: "Volt egy tündér nagymamám. Persze csak én neveztem Tündérnek. Volt benne valami, ragyogás, bölcsesség és ősi tudás. Mint majdnem minden asszonyban, aki az erdélyi hegyek között nőtt fel. Nyolc gyermeket szült, hatot felnevelt, nagyon nehéz körülmények között. Értett mindenhez. Füvekhez, virágokhoz, gyógyításhoz. Mesemondáshoz, mitológiához, legendákhoz. Mindent tudott, még rajzolni is. Azt hiszem, én folytatom azt, amit ő elkezdett. Gyermekeket nem hoztam világra, így aztán orvossá váltam és gyógyítottam, pontosan 32 évig. De most leginkább festek és írok."
Magát orvos-írónak tartja, de a sajtóban olykor csak modern polihisztorként említik őt. Marosvásárhelyen képzőművészeti iskolában grafikusi diplomát szerzett. "Művész vagyok, de asszony is, egy a hárommilliárdból. Nincs bennem semmi olyan képesség vagy tulajdonság, amit ki lehetne emelni. De szeretem az igaz meséket. Kedvelem, ha mesélnek nekem. A jó történetek aztán nem hagynak békén, álmodom velük. Amíg le nem írom, nincs nyugalmam. Muszáj leírnom. Talán ez a muszáj az ars poeticám: a történetek azért vannak, hogy valaki leírja őket."
Eddig több mint húsz különböző témájú könyve jelent meg, de a legutóbbi három regényét érzi leginkább a szívéhez közelinek. "Olyan sok lány, nő, asszony fájdalmát, örömét hallgattam végig életem során, hogy úgy éreztem, le kell írnom a tapasztalataimat, a történeteimet, hátha mások erőt merítenek belőlük."
Egy regénysorozatot tervezett, melynek a Föld utcai lányok címet adta, és mivel az előző kiadója olyan "snassznak" találta a nevét, azt mondta, "jó, hagyják el a tudományos fokozatot, és tegyetek két pontot az I-re. Így egy görög betűt kapunk. Én vicceltem, ők egyből elfogadták."
"A Föld utca valóban létezett Marosvásárhelyen. És mivel nem volt leaszfaltozva, járművek nem jártak arrafelé. Grund volt az egész utca annak a 24-26 gyereknek — felerészben lányoknak —, akik ott laktak. Ők voltak a barátnőim, játszótársaim, kortársaim és sorstársaim is. Akik közül én is egy vagyok. Az ő történeteiket írom meg egy-egy regényben."
Vagyis nem csoda, hogy miután elolvassuk ezeket a könyveket, olyan érzésünk támad, hogy talán meg is történhettek volna. Plasztikusak, szinte kézzel foghatóak, gördülékenyek. Történetei mindenképpen hatnak az érzékszerveinkre. Szinte halljuk a mondatokat, érezzük az ízeket, és hirtelen megjelenik a cselekmény a képzeletünkben, olyan mintha egy filmet néznénk. A titok, a cselekmények valódisága, az írónő titka. Valóban ma élő embereket ábrázolt vagy csak a képzelet űz velünk misztikus tréfát?
