1889. november 13-án született Budapesten polgári családba, édesapja vasút-igazgatási hivatalnok volt. Már kamaszként érdeklődéssel fordult a pszichológia felé, a botanika és a matematika tudománya mellett. Ez utóbbi felé irányuló vonzalma a későbbiekben is megmaradt; matematikai-logikai problémákat pszichoanalitikus szemszögből is igyekezett értelmezni. Másodéves orvostanhallgatóként már Révész Géza kísérleti pszichológiai laboratóriumában dolgozott. Kezdetben gyermeklélektannal és az érzékelés lélektanával foglalkozott, mely témák megjelennek 1911-ben készített első dolgozatában is.
Révész laboratóriumában ismerkedett meg Cziner Alice-szal, aki később Hermann Alice néven vált ismertté. Házasságukból három gyermek született. A pszichoanalízissel először Székács Pál medikustársa jóvoltából találkozott, aki felhívta Hermann figyelmét Ferenczi Sándor mélylélektani szemináriumaira. Hermann Imre a szeminárium alatt végig kritikusan állt az analízishez. Hermann negyedéves orvostanhallgatóként már Donáth Gyula ideggyógyász osztályán analizált betegeket a Szent István Kórházban. Az ötödév végén a gyulai kórház elmeosztályán dolgozott.
Az I. világháború alatt frontszolgálatot teljesített, mely időszakban néhány gondolkodáslélektani megfigyelést tett. 1919. őszén ismerkedett meg Bálint Mihállyal, mikor az antiszemita élű diákzavargások elől mindketten az egyetemi Gólyavárba menekültek. A kommün időszakát szellemi pezsgés jellemezte, maga a pszichoanalízis is nyilvános teret nyert. Hermann Imre is tagja volt a korszak egyik jelentős baloldali tudományos társaságának, a Galilei Körnek. Hermann a Régi Galileisták Szabadszervezetén keresztül ideggyógyászati járóbeteg-rendelések szervezésére és vezetésére, valamint elmeügyi reformok megalkotására vállalkozott.
1921-22-ben kiképző analízisbe járt Révész Erzsébethez. 1922-ben a berlini Pszichoanalitikus Kongresszuson Ferenczi Sándor bemutatta Sigmund Freudnak. Később kapcsolata Freuddal kedvezőbben alakult, mint Bálint Mihálynak, mely a kettőjük közötti ellentétet tovább mélyítette. (A budapesti Pszichoanalitikus Egyesület híres volt belső vitáiról, mely a Bálint-Hermann ellentétből kiindulva jellemzően a két tábor köré szerveződött.) Ferenczi Sándorral egyfajta mester - tanítvány(utód) kapcsolat fűzte össze. 1925-ben kinevezték a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület titkárává, 1936-1944 között elnökhelyettes, 1945-től már elnök volt az egyesületben.
Az 1936 és 1945 közötti fasizálódás időszaka a pszichoanalízis szempontjából a „sötétség éveinek” volt tekinthető. Számos zsidó származású analitikus vesztette életét vagy kényszerült emigrációba. Akik nem távoztak, kéthetente gyűltek össze, a rendőrség felügyelete mellett megtartott üléseken. Hermann Imre számos előadást tartott az összejöveteleken, kizárólag olyan tudományos témákban, melyeket a rendőrség emberei nem érthettek. 1943-ban jelent meg Hermann egyik leghíresebb munkája, Az ember ősi ösztöneiről címmel, megcsonkítva, mivel a cenzúra kitöröltette a női maszturbációval foglalkozó részeket.
1944-re a pszichoanalitikusok illegális vagy fél-illegális munkavégzésre kényszerültek. Hermann is tartott előadásokat „megjelölt” házakban, Freud ideggyógyászati munkásságáról és a paranoiáról. Emellett vöröskeresztes házban is tartott előadást pedagógusoknak pszichoanalitikus problémákról. A II. világháború után a magyar pszichoanalitikusok körében erőteljes politikai balratolódás volt megfigyelhető, főleg a zsidó származású analitikusoknál. Többen önszántukból beléptek a kommunista pártba, többek között Hermann Imre és családja is.
1945-től az egyesület tagjai ismét rendszeres találkozókon vettek részt minden második héten. A pszichoanalitikus érdeklődés erőteljesen a háború történései felé fordult, többek között a nácizmus lélektana irányába. Hermann Imre céljai között szerepelt a háborús főbűnösök analitikus szemléletű vizsgálata, de ezt a szándékát nem sikerült keresztül vinnie. Emellett 1946-ban kérdőíves vizsgálattal kutatta a tartós koplalás lelki hatásait a túlélők körében. A háború után egyetemi tanárrá nevezték ki.
A kommunista elnyomás támadásokat indított az analízis ellen. 1948-ban Hermann előadást is tartott a pszichoanalízis védelmében, mely esemény a Wesselényi utcai vita címén híresült el. Az egyesület feloszlatására 1948-ban került sor. Hermann Imre egyetemi kinevezését is visszavonták, s ettől kezdve nem taníthatott. Megélhetése érdekében próbálta magánrendeléseit feltűnésmentesen végezni. Az ideológia enyhülésének idején (1956 után) az analízissel szemben táplált ellenszenv is csökkenni látszott. Engedélyezték néhány pszichoanalitikus mű megjelenését, mint pl. A pszichoanalízis és modern irányzatai című antológia, melyhez Hermann Imre is hozzájárult egy tanulmányával.
1984. február 24-én, 94 éves korában hunyt el Budapesten. Pszichológiai pályafutásának kezdetén a kísérleti lélektantól indult el, s végül az analitikus mélylélektanig jutott. Pszichoanalitikus munkásságát élete végéig áthatották a korai kísérleti pszichológiai tanulmányok, így születhetett meg számos jelentős elmélete, mint a széli preferencia elmélet, vagy más gondolkodáslélektannal foglalkozó tanulmányai. Másrészről a modern fejlődéslélektan is sokat köszönhet munkásságának; megalkotott olyan jelentős teóriákat, mint a megkapaszkodás ösztön-elmélete, mely bizonyítja, hogy Hermann Imre az élettan, az etológia és a kísérleti pszichológia alapjaiból kiindulva igyekezett felépíteni az általa leírt jelenségek elméleti hátterét. Munkássága így kiváló példája a különböző tudományterületek integrálásának kísérletére, mellyel közelebb igyekezett hozni a pszichoanalízist a természettudományos állásponthoz.
Pszichoanalitikus munkássága a gondolkodáslélektan témája köré szerveződött elsősorban. Munkásságának alapgondolata, hogy a gondolkodás nemcsak a külvilág visszatükrözéséből áll, hanem szerves részét képezik az egyén belső tapasztalataiból kialakuló jellemző sajátosságok. Hermann úgy vélte, hogy maga a gondolkodás szervesen kapcsolódik minden lelki instanciához, így nem csupán a külvilág ingereinek feldolgozását jelenti, hanem egyben a különböző tudatrétegek közös nyelve is egyben.
Hermann Imre matematikai és pszichoanalitikus érdeklődésének legjellemzőbb ötvözete a Bolyai Jánosról készített tanulmányában nyilvánult meg (1945). Ebben a munkájában is megkísérelte nyomon követni és igazolni a gondolati működés és a belső pszichés folyamatok párhuzamba állítását. Hermann Imre sokat tett a pszichoanalízis népszerűsítéséért is. Elsőként foglalta össze magyarul, népszerű formában a pszichoanalízis gyermekek nevelésére vonatkozó írásait. Legfontosabb neveléselméleti tanulmánya a feleségével közösen írt cikk első gyermekük fejlődéséről, melynek címe Ahogyan a kisgyermek érez és gondolkodik (1927).
Legfontosabb művei:
Bolyai János. Egy gondolat születésének lélektana
A pszichoanalízis mint módszer
Gondolkodáslélektani tanulmányok
Magyar nyelvű cikkek, tanulmányok 1911-1933
Magyar nyelvű cikkek, tanulmányok 1934-1971
Perverzió és muzikalitás
