Georges Simenon mindmáig a legsikeresebb belga prózaíró. Saját nevén 193 regénye látott napvilágot, különböző írói álneveken további 106, és akkor még nem is említettük a hasonló nagyságrendekben mérhető novelláit. A világirodalom egyik legtermékenyebb s főleg leggyorsabban alkotó írója volt, de olyan színvonalat tudott tartani, amely még az igényesebb olvasóknak is imponál.
Noha alig több mint másfél évtizedet élt Franciaországban, Balzac Emberi színjátéka és Zola Rougon-Macquart ciklusa után a 20. században ő vállalkozott Franciaország „kulturális antropológiai” megragadására. Éppen újabb könyvét írta, amikor kiesett a kezéből a toll.
A Maigret-regényekből becslések szerint 700 millió példány kelt el szerte a világon. Szerencsecsillaga egyszer sem hagyta el, a könyvipar még életében dúsgazdaggá és világhírűvé tette. Könyveit több mint 50 nyelvre lefordították.
Georges Simenon 1903. február 13-án született Liege-ben, Désiré Simenon és Henriette Brüll első fiaként. Minthogy születése napja péntek 13-ra esett, babonás nagynénje az anyakönyvi kivonatba február 12-t íratott. Édesapja egy biztosítótársaságnál dolgozott, és nagyon fiatalon meghalt (1922-ben), de mivel a szívével már korábban is betegeskedett, fiának abba kellett hagynia tanulmányait (1918), és különféle munkákkal próbálkozott. Rövid ideig dolgozott pékként és könyvesbolti eladóként, továbbá a helyi lap, a Gazette de Liegeújságírójaként. Tizenhat éves korában jelent meg az újságban első írása, G. Sim néven. amit még kb. 150 követett. Akkoriban aLa Caque elnevezésű művészcsapat tagja volt, ivással, kábítószerezéssel és filozófiai diskurálásokkal töltötték az idejüket (az itt szerzett élményeit később felhasználta egyik regényében).
1922-ben költözött Párizsba barátnőjével (Régine Renchon), novellákat és népszerű regényeket publikált, tucatnyi álnéven dolgozott. Merle ösztönzésére kezdett el regényt írni. Egy ideig egy jobboldali író mindeneseként, később Tracy márki titkáraként dolgozott. 1922-től 1939-ig élt Franciaországban, ez idő alatt ontotta magából a könyveket. Az 1928-as és 29-es évet Franciaország, Észak-Európa és Hollandia csatornáin és folyóin töltötte, közben szünet nélkül írt, itteni tapasztalatai számos regényében felbukkannak. Az 1930-as évektől kezdve csak bolyongott a világban, bejárta a Földközi-tenger térségét, járt Lappföldön, Afrikában és Kelet-Európában. 1934-ben világ körüli útra indult. A harmincas években további 18 Maigret-könyvet jelentetett meg, aztán nyolc évig megint „pihentette” főfelügyelőjét. A harmincas évek végére már híresebb volt, mint André Gide, Ford Madox Ford vagy Robert Graves.
Az első regény, amelyet saját nevén jelentetett meg, a Pietr-Le Letton (1931) volt, ebben ismertette meg a közönséget Maigret főfelügyelővel. A modell a dédnagyapja volt. Ugyanabban az évben hat könyve jelent meg a Fayard Kiadónál. A Gallimard Kiadó 1935-ben csapott le a kézirataira. Első olvasatban André Gide lektorálta írásait. Gide-nek nem kis szerepe van abban, hogy Simenont a 20. század Balzacjának tartjuk. A legjelentősebb élő francia írónak tartotta, mindenben támogatta.
Simenon kezdetben nem vette komolyan a Maigret-könyveket. A tizenkilencedikben, még mielőtt a Gallimard-hoz került volna, nyugdíjazta főfelügyelőjét, befejezettnek tekintette a sorozatot. Az olvasóközönség azonban követelte Maigret újraszületését, ez némi vonakodás után a háború után meg is történt. Az 1931 és 1945 közötti regényekből és novelláskötetekből mindössze 26 volt Maigret-történet, míg az 1946-tól 1972-ig terjedő időszak 117 kötetéből 53. A Les Mémoires de Maigret-ben maga az író is megjelenik, és szó esik a felügyelő krónikásával szembeni bizalmatlanságáról, aki a népszerű bűnöző helyett bevallottan a népszerű rendőr figuráját kívánta megteremteni.
A háború alatt csak a siker, a kenyérkereset foglalkoztatta, nem volt elég óvatos. Így lett a megszállás időszakának egyik legtöbbet foglalkoztatott, a németekkel is kacérkodó írója. Jellegzetesen kispolgári gondolkodásával, jobboldaliságával és rasszista előítéletével beleillett a német megszállás és Vichy légkörébe. A háború után ezért művei pár évig nem jelenhettek meg új művei Franciaországban. Ezért előbb Kanadába, majd az Egyesült Államokba költözött, ahol több évig élt (és egy érdekes, Hammett vagy Chandler stílusára emlékeztető krimit írt) .
1948-ban, egy hibás orvosi diagnózisnak köszönhetően írt egy önéletrajzi regényt (Pedigree), mivel úgy hitte már csak két év van hátra az életéből. Ezt a következő 41 évben még két hasonló témájú követte.
1955-ben tért vissza Európába, de pár hónapos francia tartózkodás után végül Lausanne-ban, Svájcban telepedett le, ott is halt meg 1989. szeptember 4-én.
Simenon alakját számos legenda övezi. Szédületes mennyiségű könyvet írt, és szédületes vagyonra tett szert. Fordításait, a film-és tévéforgatási jogokat sosem bízta a kiadóira, mindent maga intézett. Igazi hontalan volt, bejárta a fél világot, rengeteget költözködött. Bolondult a nőkért. Egyszer összeszámlálta a hódításait. Tizenhárom és fél éves korától vagy tízezer szeretője volt, ebből bevallása szerint nyolcezer prostituált. Korának legismertebb hírességei keresték a társaságát (mint például Josephine Baker). Jung minden könyvét megvásárolta. Federico Fellini apjaként tisztelte, éveken át leveleztek (ez nemrégiben magyarul is megjelent Carissimo Simenon - Mon cher Fellini címmel – a szerk.). Jean Renoir bolondult a könyveiért. Szinte nincs is olyan valamirevaló francia filmrendező, akit legalább egy film erejéig ne szédített volna el a simenoni regényvilág.
1993-ban a centenárium alkalmából csak Belgiumban több mint száz megemlékezést tartottak. Kiállítások mutatták be életét és munkásságát, színre vittek egy operát, amelyben Simenon és a legendás fekete Vénusz, Joséphine Baker szerelmét idézték fel, scrabble-versenyt rendeztek tiszteletére, gasztronómiai hajókirándulást a Maas folyón, és természetesen pipatárlat is volt, ugyanis nemcsak Maigret pipázott, hanem a vele egy idő után azonosuló író is. A liege-i Simenon-alapítvány, mely az író személyes tárgyait, könyveit, levelezését őrzi, azt is tervezi, hogy szobrot emel nagy szülöttének, annak ellenére, hogy az író 20 éves kora után csak ritkán fordult meg a vallon városban.