Kanadában élő, magyar származású, pszichológus, 37 éve dolgozik pszichoterapeutaként.
1940-ben született Budapesten, nem vallásos zsidó családba. Egész életét befolyásoló trauma volt számára, hogy három és fél éves korában anyját elvitték Aschwitz-ba, apját munkaszolgálatba, nagyanyját a gettóba. ít magát egy fiatal katolikus nő, élete kockáztatásával megmentette, rokonként másfél éven keresztül rejtegette. Ötödik születésnapja után apja, anyja, nagyanyja szerencsésen visszatért, és visszavették őt attól, akit addigra már megszeretett. Családja végérvényesen szétzilálódott, szülei hamarosan elváltak, ő anyjával és nagyanyjával élt, apját egyszer egy héten látogatta meg néhány órára.
1956 decemberében, tizenhat évesen, apja biztatására, anyja tiltakozása ellenére egymagában nekivágott a határnak, és a szilvesztert már Bécsben töltötte. Hosszú bolyongás után végül Torontóban talált távoli rokonokat, akik szállást és segítséget nyújtottak neki, amíg a maga lábára tudott állni, megtanult angolul, beiratkozott az egyetemre és munkát kerített magának. Matematikus lett, majd filozófiával foglalkozott, míg végül a pszichoterápiát választotta hivatásul. í maga így vall erről: "Két házasságom bomlott fel három és fél év után, a jelenlegi viszont már több mint 36 éve tart. A pszichoterápia hatékonyságát láthatod ezekben a számokban. Nem értettem mi történik velem, miért nem tudok egy szerelmi kapcsolatban hosszú távon élni. Ez rettenetesen lehangolt, kétségbe ejtett, ezért kezdtem terápiára járni. Nem apróztam el, ötször egy héten, kilenc hónapon át jártam a terapeutához. Ez az időszak világított rá a lélek komplikált, tudatalatti, rendkívül érdekes mivoltára. Nyilvánvaló lett számomra, hogy én magam rendezem az életemet, a válások, csalódások nem csak "történnek velem". Én ismétlem újra és újra az eredeti traumát, mert valahol igen-igen mélyen gyökerezik bennem a meggyőződés, hogy olyan szoros kapcsolat nincs, ami ne szakadna félbe három és fél után."
R. D. Laing-gel, a neves skót pszichiáterrel, először 1974-ben találkozott. Írásait korábban már ismerte, de Laing személyisége olyannyira lenyűgözte, hogy családjával Londonba költözött, hogy megtanulja tőle, mi is a valódi terápia. Londonban nem csak Laing-től tanult, hanem másoktól is akik Laing körül dolgoztak. A gyógyítás antropológiáját Francis Huxley-tól, a gyógyítás filozófiáját John Heaton-től, zazent Leon Redler-től, yogát Mina Semyon-tól, és a közösségben élők gyógyítását Hugh Crawford-tól tanulta meg.
Az az év, amit akkor Londonban töltött egy életre megalapozta szakmai munkáját. Gondolkodása, világlátása, praxisa abból táplálkozik, amit akkor ott magáévá tett. Azóta vallja, hogy a pszichoterápiának valójában nem sok köze van a pszichiátriához vagy a pszichológiához.
"Nekem leginkább a politika és az etika tanulmányozása volt hasznos." - mondja. "Ha egy ember szenved, azzal valószínűleg valaki rosszul bánik vagy bánt (etika), vagy a szenvedő ember nem rendelkezik elegendő személyes hatalommal ahhoz, hogy azt tehesse, amit akar vagy, hogy ne kényszerüljön azt csinálni, amit nem akar (politika). A belső folyamatoknak tehát politikai és etikai eredői vannak."
1975-ben Kanadába visszatérve privát praxist indított, és figyelemre méltó eredményeket ért el pszichotikus betegek pszichoterápiájával. Manapság még mindig vagy 4O órát tölt hetenként pácienseivel. A velük való együttlétről így beszél: "A pácienseknek gyakran nem orvosságra van szükségük, csak emberi kapcsolatra vágynak, aminek a keretében megértik, megérzik mi a szeretet, mi a bátorság, mi az öntudat. A legtöbb elmebetegnek titulált ember nem is beteg egyáltalán, a pszichiátriai diagnózis csak degradálja a szenvedőt. Aki más, az gyanús. Eltávolítjuk magunktól azokat, akiket nem értünk meg, a legegyszerűbb megoldást választjuk, és ezzel el is hárítjuk a magunk felelősséget, kimondjuk: az, aki más, az rossz, beteg, vagy őrült. Nem hagyunk neki időt arra, hogy büntetlenül más legyen és nem hagyunk időt magunknak arra, hogy együtt legyünk azzal, aki szenved, addig, amíg a kialakuló emberi kapcsolatban megmutathatná magát félelem és szégyen nélkül."
Praxisában egyénekkel, párokkal, családokkal és csoportokkal foglalkozik. Feldmár András sokat tanít, szupervíziót ad pszichológusoknak, pszichiátereknek, szociális gondozóknak és más terapeutáknak. Előadásokat és workshopokat tart Kanadában, az Egyesült Államokban, Angliában és Magyraországon.
Ma Vancouverben él. Felesége festőművész. Fia, Marcel, 36 éves, zene az élete. Lánya, Soma, 33 éves, költő, író, tanár. Otthona a Csendes Óceán közelében van, sokat sétál a tengerparton.
Gyakran utazik Magyarországra, ahol tréningezik, előadásokat tart és gesztenyepürét ízlel a Gerbaud-nál. Élvezi a két kultúrában való részvételt, a két nyelvben való otthonlétet, szeret hazajárni, megosztani a külföldön szerzett kincseket honfitársaival. Az ő inspirációjára jött létre a Soteria Alapítvány, egy közösségi pszichiátriával foglalkozó szervezet, több mint tíz évvel ezelőtt, a nemzetközi Soteria-mozgalom részeként. A Soteria mozgalom gyökerei egészen R. D. Laing kezdeményezéseihez nyúlnak vissza. A szervezet szoros kapcsolatot ápol Feldmár Andrással, és a Soteria munkatársai sok tekintetben az ő magyar követőinek számítanak. Alapítója és egyik vezetője a DADS Institute-nak. Rövid terápiával, életvezetési tanácsadással (Life Coaching), vezetői (executive) coachinggal, szervezetfejlesztéssel és kommunikációs tanácsadással foglalkozik a DADS Magyarországon és világszerte.
2002-ben Fliegauf Benedek Van élet a halál előtt? címmel portréfilmet forgatott róla.
Nagy sikerű könyvei:
A tudatállapotok szivárványa
Apró részletekben
Van élet a halál előtt? Beszélgetések Feldmár Andrással (Fliegauf Benedek)
