Budapesten élek, huszonnégy éves vagyok. A Bem József Általános Iskola diákja voltam, mindig szeretettel gondolok vissza az ott eltöltött évekre. A Kossuth Zsuzsa Humán Szakközépiskola és Gimnáziumban érettségiztem, utána két évet tanultam újságírást. Miután felvettek, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi karán folytattam tanulmányaimat. Idén diplomáztam, és a Pázmány mesterképzésén elméleti nyelvészet szakon fogom folytatni az egyetemet. Emellett cukrásznak is tanulok. Úgy gondolom, hogy a mai világban sok lábon kell állnia annak, aki érvényesülni akar. Tősgyökeres budapesti vagyok, de nem esik nehezemre, ha ott kell hagynom a nagyvárost egy időre.
Már tizennégy éves korom óta írónak készülök. A szüleim eleinte nem örültek ennek, mivel engem mindig is jobban érdekelt, hogy a saját kis történeteimet vessem papírra, minthogy tanuljam a történelmet és a matematikát. Bevallom, olvasni sem szerettem. De később azt a tanácsot kaptam, hogy ha igazán jó író akarok lenni, akkor bizony oda-vissza ismernem kell az irodalmat. Ezért mentem érettségi után magyar szakra. Az alapképzés során végül a nyelvészet mellett kötöttem ki, így az lett a második nagy szerelmem. A harmadik pedig a cukrászat. Képes vagyok órákat eltölteni a konyhában marcipánt formázgatva.
Általában nyáron írok. Nemcsak azért, mert akkor van időm rá, hanem valahogy mindig akkor kerülök olyan lelkiállapotba, hogy papírra vessem a gondolataimat. Nekem ez létfeltétel. Ha pár hónapig nem tudok regényt írni, akkor rövid verseket, novellákat írok. Egy ideig boldog voltam úgy is, hogy csak magamat szórakoztattam velük. Jók voltak azok a történetek is stílusgyakorlatnak, de most úgy gondolom, hogy muszáj adnom magamnak egy esélyt, muszáj megmutatnom magam másoknak is. Másból a zene árad, vagy a képek és bölcs gondolatok, belőlem a történetek. Ez a nyár is termékenyen telt. Szóval nem akarok megállni. Amíg csak mozgatni tudom az ujjaimat a billentyűzeten, addig lesznek történeteim, és addig leszek lelkileg egészséges.