Bret Easton Ellis 1964. március 7-én született a kaliforniai Los Angelesben. Gyermekkorát a város északnyugati részén elterülő San Fernando-völgy Sherman Oaks kerületében töltötte. Édesapja gazdag ingatlanfejlesztőként kereste kenyerét, míg édesanyja háztartásbeliként otthon maradt. Szülei 1982-ben lezajlott válása, valamint édesapja alkoholizmusa nagy mértékben hatott az egyik legérzékenyebb korban lévő kamasz lelkiállapotára. Az események stilizált emlékképei újra meg újra feltűnnek Ellis műveinek egyes motívumaiban.
Miután különösebben kiemelkedő eredmények nélkül elvégezte Buckley iskolát, Ellis a vermonti Bennington College hallgatójaként zenét tanult. Ekkorra már több középiskolai zenekarban játszott, és a főiskolás évek alatt szintén folytatta az aktív zenélést, ám végül az irodalomra esett a választása. A zene, a zenei utalások ennek ellenére rendkívül fontos szerepet játszanak Ellis műveiben. Jóllehet végső döntését csak a főiskolai évek alatt hozta meg, Ellis korán elkezdett írni. Előbb szülei számára készült gyerekkönyvekkel kísérletezett, majd a Buckley Schoolban, egyik tanára hatására egy esszéíró szakkört látogatott. Itt ismerkedett meg az úgynevezett „új újságírással”, valamint Joan Didion műveivel és stílusával, akinek hatása - az író által is bevallottan - érzékelhető Ellis első regényében.
A huszonegy éves korában, tehát még a főiskola elvégzése előtt kiadott Nullánál is kevesebb mind a kritikusok, mind az olvasóközönség tetszését azonnal elnyerte. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a könyvből rögtön az első évben ötvenezer példány fogyott. A siker persze lényegében kódolható volt, a tagadhatatlanul tehetséges ifjú író ugyanis (a Joan Didion mellett egyik korai példaképének tekinthető) Hemingway stílusminimalizmusát és jéghegy-elméletét a századvégi Amerika kiüresedésének és kiúttalanságának tematikájával töltötte meg.
Ezzel egyszerre csatolt vissza egy bevált irodalmi kifejezési formához és próbálta szavakba, mondatokba sűríteni kora szellemét.
Ám míg Hemingway hőseit csupán a végletes kiábrándultság jellemzi, a szerelem és a halál pedig egyfajta menekülő útvonalat nyit előttük, addig Ellis alakjai hiába keresnek kitörési pontot értelmetlen, jövőtlen és múlttalan életük csapdájából. (Nem véletlen, hogy Ellis az egyes szám első személyű, jelen idejű narratívát választotta regényéhez). Számukra még a korlátlan költekezés, a szexuális promiszkuitás, de még a snuff, vagyis „halálpornó” gerjesztett izgalma sem kínál kielégülést.
Szinte a Nullánál is kevesebb-bel egy időben jelent meg Jay McInerney első regénye, a Bright Lights, Big City (1984; magyarul: ‘Fények, nagyváros’. Európa, 1993), az Andy Warhollal jó ismeretségben lévő Tama Janowitz novelláskötete, a Slaves of New York (1986), valamint a később a korszellemet hármújukhoz hasonlóan jól megragadó Mark Lindquist műve, a Sad movies (1987).
Mivel a kritikusok megítélése szerint ők négyen váltak nemzedékük, az X- vagy MTV-generáció irodalmi szószólóivá, és mind a négyük stílusára egyaránt kimutathatóan hatott Raymond Carver és Ann Beattie szenvtelennek tetsző, e hatást pedig az elbeszélői nézőpont szubjektívvá redukálásával erősítő minimalizmusa, az Ellis, McInerney, Janowitz, Lindquist alkotta (nem tényleges) írói kört a Brat Pack (‘Vásott falka’ avagy ‘Fenegyerekek’) néven kezdték azonosítani, említeni.
A kritikai figyelemtől hajtva így Ellis, aki 1987-ben New Yorkba költözött, kikényszerítettnek, már-már elvárásnak érezhette, hogy tovább kell lépnie. Ezért okozhatott komoly csalódást neki a még ugyanebben az évben kiadott A vonzás szabályainak langyosabb sikere. Hiszen tagadhatatlan, hogy a regény jól fogyott, sőt, a könyv kapcsán Scott Spenser, a New York Times kritikusa „a felső középosztálybeli Amerika elsődleges bennfentes forrásá”-nak nevezte Ellist az új nemzedékkel történtek utáni nyomozásban, a regény nem okozott akkora felbolydulást, mint az elsőként kiadott Ellis-alkotás.
A vonzás szabályai művészeti főiskolája, a Camden alig leplezett fiktív mása a Bennington College-nek, ahol a szerző annak idején zenét, majd irodalmat tanult. A cselekmény ezúttal sokkal bonyolultabb, mint a debütáló regényben, és a Nullánál is kevesebb-ben még többnyire csupán sejtetett érzelemmentes szexualitás és morális vákuum is összevethetetlenül szókimondóbban bemutatásra kerül.
Írástechnika tekintetében Ellis szintén eltávolodott a kezdeti minimalista törekvésektől, és a műhöz James Joyce elő-posztmodern remekművéből, a Ulyssesből merített ihletet. A körkörös történet, a könyv elején álló megkezdetlen és a regényt lezáró befejezetlen félmondat viszont inkább egy másik Joyce-művet, a Finnegans Wake-et juttatja eszünkbe. A regény nyelvi megszerkesztettségében ugyanakkor Vladimir Nabokov és Thomas Pynchon egyértelműen érett posztmodern írásainak hatása is fellelhető.
Mintegy ennek a tendenciának a betetőzése Ellis harmadik regénye, az Amerikai Psycho, melynek kiadását kisebb botránysorozat kísérte. Noha a könyv a transzgresszionális művészet egyik jellegzetes példájaként érzékletes nyíltsággal mutatja be a látszólag a normális üzletemberek életét élő Patrick Bateman embertelen gyilkosságait, a történetet nem kizárólag emiatt érték támadások.
Erőszakosságának, és a lesújtó olvasószerkesztői véleményeknek betudhatóan a regény megjelentetésére leszerződött Simon & Schuster kiadó kihátrált a megállapodásból. Még az előlegként kifizetett 300 ezer dollárt sem kérték vissza Ellistől. A könyv kiadási jogait végül a Random House/Knopf papírkötetes köteteit kiadó Vintage vásárolta meg, mely az egyes vélemények szerint erősen megnyirbált és letompított, mások szerint csupán kisebb mértékben megváltoztatott szöveget 1991 márciusában hozta ki.
Az Amerikai Psycho kritikai fogadtatása szinte példa nélkül áll az amerikai könyvkiadás történetében. A regény recenzorai kivétel nélkül elítélték mind a mű kegyetlen, gátlástalan és minden tekintetben perverz erkölcsiségét, mind a megítélésük szerint elnagyolt cselekményvezetést és a hiteltelen jellemeket. Egészen odáig elmentek, hogy - a véleményeket összegezve - vulgáris, olvashatatlan szemétnek titulálják a könyvet.
Ám mindez össze sem vethető azzal, ahogy a feminista szervezetek reagáltak a szövegre. Az Egyesült Államok legtöbb tagot számláló ilyen egyesülése, a NOW (National Organization for Women) a szatírát félreértve, vagyis vélhetően meg sem látva, nyílt nőgyűlöletéért ostorozta a regényt, és a kiadó teljes katalógusának bojkottjára szólított fel. A hozzá intézett halálos fenyegetések miatt Ellisnek le kellett mondania a könyvet népszerűsítő körútját, a Disney pedig visszakozott, és érvénytelenítette felkérését, hogy Ellis nyissa meg az Euro Disney központot.
Jóllehet a regényből, nem kis részben a körötte dagadó botrány következtében, már az első héten több mint százezer példány fogyott, több könyvterjesztő nem volt hajlandó készletbe venni, a New York Times pedig levette bestseller-listájáról a regényt. 1991 májusában az Amerikai Psycho az úgynevezett magasirodalmi alkotások közül elsőként részesült abban a cseppet sem megtiszteltető megkülönböztetésben, hogy az Ausztrál Film- és Irodalomminősítő Intézet „csak tizennyolc éven felülieknek” besorolással látta el. Így a könyvet, a pornómagazinokhoz hasonlóan, kizárólag lefóliázva, magukat igazolni tudó felnőtteknek adhatták el. Csupán kevesen keltek Ellis védelmére, többek között Fay Weldon brit írónő, aki egyenesen brilliánsnak nevezte a regényt.
A sors furcsa fintora, hogy Magyarországon a frissen kiharcolt szólásszabadság szellemében az Európa Könyvkiadó jóvoltából viszonylag hamar, ráadásul Bán Zsófia tudós utószavával kísérve került a könyvesboltokba a regény. A könyv itthoni sikerét jól jellemzi, hogy a szerző 2008-as látogatása alkalmából az Amerikai Psychoimmár ötödik kiadását éri meg.
Talán az újabb botrány és viszonylagos kudarc elkerülésére tett igyekezet vezette arra Ellist, hogy 1994-ben, ismét a Random House/Knopfnál megjelent következő kötetében visszavegyen valamelyest szabados szatírájából. Az informátorok elsőre különállónak tűnő, a kötet átfogó szerkezetét tekintve azonban gondosan megformált novellák fűzére. Egyfajta visszatérés ez a Nullánál is kevesebb és A vonzás szabályai tompítottabb hangneméhez.
Nem így járt el viszont a következő regény, az 1998-ban kiadott Glamoráma esetében. A könyvben ismét a pornográfiába hajló, nyílt szexualitás és brutális erőszak dominál, ám ezúttal nem a fogyasztói társadalom egésze áll a célkeresztben, hanem annak egyetlen szegmense, a hírességekkel és modellekkel benépesített szépségipar. A kemény témákat tompítandó Ellis ebben a műben egyértelműbbé teszi kívülállását, amihez a fekete humor és a szatíra eszköztárát hívja segítségül. Ekképp még a harcos érdekvédő csoportok is nehezebben találnak fogást rajta, hoznak fel kifogásokat ellene.
A hosszú hallgatás után megjelent Holdpark Ellis munkásságának megint újabb fejezetét nyitotta meg. A regényt ügyes és gondosan kidolgozott marketing-kampány kíséretében dobták piacra, melynek részét alkotta a regénybeli Bret Easton Ellis kitalált életének valósként való tálalása. Ehhez az interneten tettek közzé közös képeket nem létező feleségével és barátaival, így „hitelesítetve” a történetet.
A nagyszabású, valóságot és fikciót a gyakorlatban is összemosó tréfán kívül a mű más szempontból is a posztmodern szélsőségeiig jut el. Az írói önreflexió, a szerkesztési mechanizmusok tudatos és teljes kiaknázása, a szójáték és szómágia csak kiragadott példák a kimeríthetetlen huszonegyedik századi írástechnikai készlettár eszközeiből. Bret Easton Ellis jelenleg a Nullánál is kevesebb folytatásán dolgozik, mely az Imperial Rooms munkacímet viseli.
