Barcelónában tanult szobrászatot a Képzőművészeti Fakultáson (1989-92). Festészeti tanulmányai a világhírű Torres-Garcia-műhelyhez kapcsolódnak -- mestere és barátja, a fiatalon elhunyt zseniális New York-i festő, Bruno Fonseca volt. Ennek a műhelynek a koncepciójában lényeges szerepet kap a festészet teljes kronológiai feldolgozása konstruktivista nézőpontok alapján, melyek az 1930-as évek metafizikai kereséseihez kötődnek. Az újabb generációk -- ide tartozik Bodó Mihály is -- a képzőművészet legújabb kori élményeinek és tudásának az ismeretében próbálják a festészetből a látvány ünnepét kihozni (Nietchzse). A kultúra általános dekadenciája a festészetre is kihat, úgy a festőkre, mint az értő közönségre. A figyelemreméltó elbutulások azonban nem zárják ki, hogy a festészet tovább bonyolítsa évszázados szálait. Ne feledjük el, hogy az emberi létezés titokzatos mélyeiről van szó, amelyeket nem kell feladni tűnő divatok miatt.

Bodó Mihály munkái egységes keresésről szólnak már a korai képektől fogva: expresszivitás, konstrukció, alapos szakmai tudás, magas szintű rajz- és plasztikai felkészültség, metafizikai tartalom, bonyolult szín- és anyaghasználat. A korábbi mérnöki (BME) és filozófiai (ELTE) tanulmányok talán a képek racionális vázának a felépülésében hatnak, de a "látvány" mögött az őstehetség temperamentuma izzik. Festészeti analízisek és szintézisek bonyolult szövevénye zajlik minden kép mögött. Ennek még az sem mond ellent, hogy Bodó szerint "a festőműhely mindennapi újjászületése a fontos, nem egy-egy elkészült mű, mert a műhely-élmény kapcsolja össze a személyes élet titokzatosságát a többi -- jelenleg és valaha élt -- gondolkodó emberrel".