író, vadászíró
Bársony István a Székesfehérvár melletti Keresztesen — mai megnevezésben Sárkeresztesen — született 1855. november 15-én. Négy évet az ottani Károlyi-kúriában nevelkedett, ahol édesapja, Bársony János, a grófi birtok gazdatisztje volt. 1860-ban a család a Károlyiak nagykárolyi birtokára költözik, majd rövid idő után a szintén Szatmár megyében lévő Krasznabéltek lesz az otthonuk.
„Igazi szülőföldem szép határából nem emlékszem másra, mint csöndes házunkra, ribiszkesoros kertünkre, fehér-barna foltos vizslakutyánkra. Ami ezután következik emlékezetemben, az majdnem tizenöt esztendőn át csupa Szatmár megye. Az első legszebb, legédesebb, bátran mondhatom: gyönyörű benyomások és képek, amiket a világról kaptam, és amelyek emlékét dédelgetve őrzöm a lelkemben, mind onnan valók”
Iskoláit Nagykárolyban, Pozsonyban és Szatmárnémetiben végzi. Már diákkorában járja a környező tájat, és apja vadászfegyverével néha vadászutakra is vállalkozik. Itt szerzi első természetjáró élményeit a puszta, a messzenyúló látóhatár, a Kraszna mocsarainak világában, melyek kitörölheteten nyomot hagytak lelkében. Ez a föld táplálta, ha tintába mártotta a tollát. Az alföld, a buja lápvilág szerelmese lett.
„ Ahányszor a Tátrát bejártam, nekihevült ihletett lélekkel emelkedtem csodáló vallomásaimban a „ Hatalmasokhoz ”, az égbenyúló komor szírtóriásokhoz, amelyek lábánál annyira kellett éreznem porszemnyi voltomat. De azt a megremegtető melegséget nem éreztem láttukra, ami még most is végig bizsereg bennem a hazai emlékekre, az alföldre, a Szatmár megyei képek felújulására, amiket semmi más gyönyörűség ki nem írthat belőlem, el nem homályosíthat bennem. ”
Írói tehetsége már ifjúkorában megmutatkozott, középiskolásként is kiemelkedő tehetséggel fogalmazott. Első novellája még gimnázista korában a Szatmár megyei Közlönyben jelent meg 1876-ban, „Az elmúlt időkről” címmel. A Szatmárnémeti Református Főgimnáziumban érettségizik, ezt követően apja óhajának eleget téve, Budapestre megy jogot tanulni. Mivel azonban nem igazán köti le ez a pálya, a törvények rideg világa helyett gyakran inkább a természetet választja. Járja a budai hegyeket, élményeit pedig rendszeresen papírra veti. Ebben az időben ismerkedik meg Borsos József festőművész asszonylányával, akivel később – annak válását követően – házasságot köt. E lépése miatt, valamint mivel, hogy jogi tanulmányait abba akarja hagyni, szülei elfordulnak tőle, és megvonják anyagi támogatásukat is, így hát állást kell vállalnia. Újságíró lesz, s ezzel egyben kezdetét veszi irodalmi pályája is.
1886 számára az igazi siker éve. Az Ország-Világ irodalmi pályázatán „Proletárok” című elbeszélésével — mely egy alföldi táj téli világát tárja az olvasó elé — első díjat nyert. Ezt követően Gárdonyi Géza vezeti be az irodalomba. 1888-ban természetleíró novelláit két kötetbe fogja (Százszorszép, Szabad ég alatt). Csodálatos jelzőkkel, hasonlatokkal színesíti írásait, nála a természet nem csupán a cselekmények háttere, hanem azzal egyenértékű rangot is kap. Novelláinak hősei többnyire vidéki emberek, a maguk kalandvágyával, fiatalságával, szépségével, szerelmeivel, féltéseivel, féltékenységével, sőt tragédiáival együtt. Idézzünk „A lápi csoda” című novellából : „Özvegy Pirókné piros arcú lánya szaporán verte a súlykot az éren. Sötét göndör haja pántlikásan imbolygott le karcsú derekáig, inge alatt, szíve fölött ropogósan feszült meg gömbölyű két melle, mint két labdarózsa, melynek közepére tündéri kéz édes szamócát tűzött. Az ér vize fodrosan gyűrűzött bokája körül, sulyka szitázó permeteget szórt a levegőbe, melynek harmatán szivárványosan tört meg a napsugár. ” Aki bele tudja magát élni ezekbe a bársonyi történetekbe, a falvak, a tanyák, a legendák, a hiedelmek misztikus világába, élvezettel merülhet el ebben a már szinte letűnt világban.
Színes leírásai alapján a magyar irodalom Szinyei-Merse Páljának titulálták. 1894-ben a Petőfi Társaság, 1898-ban pedig a Kisfaludy Irodalmi Társaság fogadja soraiba. 1901-ben írja a magyar irodalom első állatregényét „A királytigris”-t. Az ő nyomdokán járt a 20. század második felében Fekete István a neves „Kele” című gólyaregény írója. Bársony István írásai 44 kötetben jelentek meg, melyek közel 700 novellát és regényt tartalmaznak. 103 folyóiratban és napilapban, valamint 40 almanachban illetve kalendáriumban közölt írásokat.
Vadászember volt, de nem annyira a zsákmányért, a trófeáért vállalkozott ezekre az utakra. A vadászatok során nagyon sokszor le sem vette válláról a puskát, de élményeit vadászatként írta meg. Kedvelte a társaságot, és ő is nagy tiszteletnek örvendett, akárhol jelent is meg. Idős korára több társaságnak, egyesületnek volt tiszteletbeli tagja, sőt elnöke is. 70. születésnapján, 1925-ben szülőfaluja díszpolgárává avatták.
Bársony István 1928. március 12-én távozott az élők sorából. Budapesten a Kerepesi úti temetőben helyezték örök nyugalomba. Szülőházáról az emléktábla 1945-ben rejtélyes módon eltűnt, majd ezt követően, a 20. század második felében Bársony István méltatlan feledés áldozata lett, hiszen írásai nem feleltek meg a kor szellemének, a proletárdiktatúra számára ugyanis Bársony István a vadászgató kispolgárt testesítette meg.
