Barabás Tibor a harmincas években jelentkezett novellákkal, tanulmányokkal; írásait a Literatúra, a Szép Szó és a Népszava közölte. Egy elbeszéléskötet és egy kisregény (Hét novella, 1940; Eszterke, 1941) után jelent meg első regénye, a Máglyák Firenzében (1942). Könyvében az olasz reneszánsz egy tragikus, forrongó korszakának képét rajzolta meg. Savonarola komor, rajongó alakjában a fasizmus könyörtelen fanatizmusát ítélte el. Ugyanabban az évben látott napvilágot első tanulmánykötete (Az európai szellem magyar úttörői, 1942), amelyben ugyancsak az emberpusztító "új ordas eszmék" terjedése ellen tiltakozott. A magyar történelem olyan alakjait elevenítette föl – Martinovicsot, Széchenyit, Kossuthot, Petőfit –, akik az ország nehéz esztendeiben a függetlenség-eszme őrzői és bátor élharcosai voltak. A korabeli kritika megértette az író szándékát, és a "magyar függetlenségi harc dokumentumának" nevezte Barabás portrékötetét. Martinovicsról, az első magyar köztársasági mozgalom vezetőjéről írt könyve is ezt a szellemi honvédelmet folytatta volna, de a fővárost megszálló német csapatok a már kiszedett kötet megjelenését lehetetlenné tették. A mű a felszabadulás után 1945-ben jelent meg, Martinovics élete címmel. Korai írásairól így nyilatkozott egy interjúban: "Korán meggyökeresedett bennem az a meggyőződés, hogy Magyarország sorsa, jövője az elnyomás, az ellenforradalom, a fasizmus elleni harcunk sikerétől függ. Első írói munkáim is ezt a célt szolgálták."

Egy bányász élete (1946) című kisregénye az egyik első mű volt a felszabadulás után, amely a szocialista realizmus követelményeinek kívánt eleget tenni. A tény- és valóságfeltáró irodalom jellegzetes darabja; munkásportréjában egyszerű, puritán eszközökkel ábrázolja hőse életútját. Így fogadta a kötetet Illyés Gyula a Válaszban megjelent kritikájában: "Hangjának komolysága, szemléletének tisztasága s az a hiteles felelősség, amely szavából árad, messze elválasztja azoktól a kortársaitól, kik kispolgári helybenfutásukat most a szocializmus és a munkásság felé végzik, önbiztató és zavarba ejtő rikongással ..."

1947-ben megjelent Egy nép nevelői című kötetében a magyar múlt szellemi életének kiemelkedő jelentőségű haladó gondolkodóinak, pedagógusainak életrajzát adta közre. Az irodalom és a politika követendő hagyományait elevenítette meg az Irodalom és haladás (1948) portrévázlataiban is. Mindkét kötetben az akkor formálódó marxista történelemlátás szempontjait érvényesítette, mely nemegyszer egysíkúsághoz, s túlzott általánosításokhoz vezetett. Megemlékezett a reformkor és a szabadságharc nagy egyéniségeiről, írókról, költőkről; megismertette a magyar olvasókat az orosz realista prózaírás nagy mestereivel. Tanulmányköteteinek anyagából 1979-ben jelent meg válogatás Magyar csillagok címmel.

Elbeszélésgyűjteményeihez saját, gyötrelmes megpróbáltatásokkal teli élete szolgáltatott fájdalmasan hiteles élményanyagot. A gyermekkor megalázó szegénységével, majd az üldöztetés éveinek tragédiáival, a kényszermunkatáborok borzalmaival való szembenézését az emberi segítőkészségbe vetett hite, a helyenként megcsillanó humor, a kissé rezignált látásmód tudta számára elviselhetővé tenni (Az első lecke, 1949; Török daráló, 1963). A filmkészítés zűrzavaros világát, írószövetségi és szerkesztőségi munkája során közelebbről is megismert neves pályatársainak alakját derűs karcolatokban elevenítette föl; tanulságos és az öniróniát sem nélkülöző kis írásokban vallott az író és olvasóközönsége ellentmondásos kapcsolatáról (Házunk büszkesége, 1964). Novelláinak legjavát a Kereszt a hegytetőn (1973) című kötetben adta ki újra. A címadó kisregény a nacionalizmus, a fasiszta gyűlölködés ártatlan áldozatainak állított megrendítő, lírai emléket. Önéletrajzi ihletésű kitűnő regényében (Egy címíró emlékiratai, 1960) a korábbi elbeszélésekből megismert világot láthatjuk viszont. Iróniája itt a legerősebb, egyszerre közeledik megértéssel és távolságtartással a kispolgársághoz.

Barabás Tibor elsősorban mint kiemelkedő történelmi egyéniségek, művészek életrajzírója, korszakunknak avatott krónikása vált ismertté és népszerűvé. "Nem egyszerű korrajzok ezek, és nem csak nevelésre vagy szórakoztatásra szánt írások. Mélyükön egy nagy lelki gond jut kifejezésre: a gondolat, az alkotás szabadságának szeretete. A nép felemelkedése iránti vágyam, és az a soha meg nem fakuló érzésem, amelyet minden elnyomott, üldözött iránt mindig is éreztem" – mondta törekvéseiről.

Táncsics Mihály életútját rajzolta meg A szabadság magvetője (1951). A jobbágyfiúból lett forradalmár sorsát korabeli dokumentumok, Táncsics írásaiból vett szemelvények felhasználásával 1848. március 15. emlékezetes diadalmenetéig kíséri végig. Ugyancsak népi származású hős áll a Rákóczi hadnagya (1953) cselekményének középpontjában. (A történetnek először forgatókönyvváltozatát készítette el, majd a kirobbanó filmsiker után írta meg a regényt.) Bornemissza Jánosnak és bajtársainak izgalmas kalandjait lendületes stílusban, korfestő hatású népies nyelvezettel adta elő. {553.} A Himfy költője és a napóleoni háborúk névtelen magyar hősei elevenednek meg a Napóleon foglya (1968) című regényének lapjain: "E könyvem feladata kettős. Meg kellett mutatnom – Kisfaludy Sándor élettörténetében – a magyarok elfelejtett hőstetteit és céltalan áldozatait, másrészt emléket próbáltam állítani egy tragikus nemzedéknek, amely Ausztria zászlaja alatt, Ausztria érdekeiért céltalanul áldozta életét, anélkül, hogy besüppedt sírjait bárki megjelölte volna." Bár a korszak eseménytörténetét a szerző kiválóan ismeri, és sűrűn idézi Kisfaludy életének dokumentumait, hőseinek gondolkodását, emberi alakját mégsem sikerült művészileg is hitelessé tennie.

Életrajzi regények sorozatát szentelte a zenetörténet halhatatlan alkotóinak. Beethoven munkásságában a teremtő géniusz megalkuvást nem tűrő következetességét állította előtérbe (Beethoven, 1955): "A nagy zeneszerző sorsa jelkép volt számomra: miként kell helytállnia a művésznek világnézete mellett. Beethoven, a francia forradalom híve, amikor Napóleon császárrá koronáztatta magát, összetépte az Eroica címlapját – a valódi forradalmárok tiszteletére ..." Mozart történetében a közéleti elismerésre és az alkotói szabadságra egyaránt vágyakozó művész konfliktusát ábrázolta (Mozart párizsi utazása, 1957). Chopin életrajzában nyomon követhetjük a lengyel zeneszerző sorsának tragikus és fölemelő fordulatait (Chopin, 1963).

Éjjeli őrjárat (1965) című regényének megírását a Rembrandt életével és művészetével foglalkozó tudományos irodalom alapos tanulmányozása előzte meg. A könyv hiteles krónikáját adja Rembrandt művészi fejlődésének, szenvedélyes szerelmeinek, elszánt küzdelmének és tragikus összeomlásának. A mű legfontosabb erénye a történelmi hűség és a 17. századi Hollandia társadalmának széles körképét bemutató hiteles korrajz; egy megrendítő és tanulságos életút megrajzolásán túl azonban nem érezzük a szerző személyes mondanivalójának fontosságát. Jobban sikerült a történeti adatgazdagság és a művészi célkitűzések összeegyeztetése a Michelangelo életében (1970). A környezet ellenállásával szembeszálló, gyötrődő művész emberi alakját sokoldalúan árnyalta.

Utolsó regényében (Uriel, 1974) egy kevéssé ismert portugál-zsidó szabadgondolkodó teológus, a 17. század elején élt Uriel da Costa fiktív visszaemlékezéseit és végrendeletét írta meg. Életműve magán viseli egy nehéz, ellentmondásos korszak nyomait; könyveit elsősorban ismeretterjesztő funkciójuk, rendkívül széles műveltséganyagot hordozó népszerűsítő jellegük teszi jelentőssé.

Forrás: mek.oszk.hu