John tekintete Bonnie-ra villant, majd szemét lesütve lassan elfordult, hogy betessékelje Holdent a földszinti dolgozószobába. Hellyel kínálta egykori elöljáróját, nekitámaszkodott a számítógépasztalnak és nyugodtan várta, ameddig látogatója belekezdett mondandójába.

A nagyfőnök alaposan szemügyre vette Johnt. A szőke férfi haja megnőtt, és ismét kivilágosodott. Látszott rajta, hogy naponta megdolgoztatja az izmait, nem puhult el az ismét meglelt nyugalom és boldogság hatására. 

A zenész arca nem tükrözött érzelmeket, jóllehet Jeff tisztában volt azzal, hogy volt tanítványának mennyire sokat jelentenek azok az információk, amelyeket hamarosan megoszt majd vele. A kiképzőtiszt nem először bánta meg, hogy elengedte az énekest. Ugyan az önvádat ilyen esetekben mindig elhessegette magától, mert azzal tökéletesen tisztában volt, hogy ha a Duvall elleni akció után nem engedi el az előtte álló férfit, akkor igencsak kacifántos helyzetben találta volna magát, nem kizárólag csak vele, hanem akár az egész csoporttal szemben is. 

A rosszfiúk azonban nem pihennek, így Bonnie és John nyugalma is csak pillanatokig tart. Az ellenük pedálozó figurák mellé felsorakoznak a zűrös barátok, nem beszélve a féltékenység zöldes pillantású szörnyéről, így a problémák egyre csak halmozódnak, tornyosulnak. Elérkezik a pont, ahol már hőseink is a fejüket kapkodják, mert sajnos nem mindig állnak nyerésre. És bár az ellendrukkereket senki nem kérdezi, tetteikkel tehetségesen felforralják az egyébként eléggé emberbarát ex-kommandós, John Kenderson galambepéjét. Lassacskán megoldódnak a problémák, kigubancolódnak a szálak, de ezt nyilván csak azért teszik, hogy teret adjanak a regény végével együtt közeledő új kezdetnek is…