Szép borító, tetszetős cím, s egy kis elfogultság, mert már egyszer találkoztam életem során az írónővel. Ezek vezéreltek, hogy minél hamarabb átnyaljam ezt a regényt. Úgy fogtam neki, ahogy bármelyik könyvnek, halk háttérzene és törökülés kíséretében. A harmadik oldalon kikapcsoltam a zenét, s megtöröltem a szemüvegem, mert szükségét éreztem a hosszú éjszakai tisztánlátásnak. 

Így sikerült meghajnalodni egy 123 oldalas regény mellett. Nem! Nem azért, mert lassan olvasok, hanem mert szükségét éreztem megpihenni egy-egy hangulatkínzó gondolat után. Emberi lelket megdolgozó regény ez. Egyik pillanatban mosolygott a lelkem, másikban már szertefoszlott az idill. Vad szívveréssel olvastam iszonyatos sebességgel, hogy derüljön ki végre, mi is lesz, de ekkor mindig egy másik idősíkra vezérelt a szerző.

Gyűlöletet és megvetést éreztem, aztán féltem, majd eltöltött a szeretet. Volt, amikor mindezt egyszerre. Egy-egy ilyen hatás után agresszíven csaptam össze a könyvet, s kedvem lett volna előkeríteni annak alkotóját egy alapos szemrehányás végett, s ordítottam volna, hogy fújd fel a regényedet, amiért szívatod manipulálható lelkemet az idősíkok váltásával.

Egyszer bölcs és erős gyerekekről olvasol, aztán fájdalmukban fetrengő felnőttekről, egyszer örülsz egy születésnek, aztán taknyos-könnyes nedvvel látod el a könyv lapjait, mert meghalt valaki, vagy épp egy kisgyerek fohászkodik anyjáért. S mostanra már megfogalmazódott benned a kérdés, hogy „mi a valódi történet?" Egy fiú ikerpárról olvashatsz, kik szörnyű kínok közepette élték meg gyermekkorukat egy minősíthetetlen apa miatt, s a gyermekkori trauma végigkíséri egész életüket. A később felnőtté vált férfiak látképe nem hétköznapi, két vékony magas, fekete hosszú hajú legényt kell elképzelned. Az ellentét az ikrek között is megmutatkozik, egyikük a kicsapongó rockzenét játszó zenész, ki forróvérű és hirtelen haragú, másik a tanult, művelt, komoly fiatalember, ki megfontolt és pár perccel fiatalabb öccsét is nevelgeti.

Számomra ezek a figurák jelentik a tökéletes rockzenész sztereotípiáját, s a regény ezt az érzést mindvégig csak erősítette. A tökéletes ellentéteket tárja elénk a történet: halál-születés, érzelmek-józan ész, nyugodt, bölcs bátyj-temperamentumos, büszke öccs, múlt-jövő. Egyik pillanatban egyszerű tőmondatokban szaladok át a történeten, másikban fennkölt hangnemben fogalmazott mondatokat rágok, majd meredten nézek magam elé, mert nem tudok átsiklani a mondanivalóján. A prózát helyenként egy gondosan kiválasztott vers díszíti, ami összefoglalta az addig olvasottakat, s megerősítette az érzést bennem (persze a következő sor már egy másik hatással kínzott).

Hogy ezt egy 20 éves leányzó írta? Nem. Nem hiszem el, ha nem ismerem én magam is személyesen. Ilyen érzelmi intelligenciával és kiforrott szókinccsel, valamint érzékkel a hangulatváltások lefestéséhez nem sokan rendelkeznek. Becsüljük meg hát tiszteletben és várjuk a következő regényét!

Tíz lerágott köröm s a szemeim alatti táskák bánják ugyan, hogy átrágtam magam a történeten, de örökké hálás leszek az írónőnek, mert a fivérek története által megtapasztaltam, hogy milyen egyszerre gyűlöletet, szeretetet, sajnálatot, dühöt, magányt, megvetést, örömet és bomlasztó kínt érezni.

Vegyétek meg, lopjátok el a boltból, kérjétek kölcsön tőlem, de feltétlen olvassátok el.

A könyv megvásárolható itt, a Könyvmegállón.

Hompoth Erika