Az ​eltűnő, régi Edó fényei. A Szumida folyón úsznak a régi dereglyék, a házakból még szól esténként a samiszen hangja, vándormuzsikusok is járnak az utcákon, hagyományos hajviseletű gésák sürögnek a teaházakban, s a kubaki színházban a nézők lelkes kiáltozása kíséri a játékot. Nagai Kafú (1879-1959) a századfordulón a japán naturalizmus egyik apostola volt, Zola híve. De az emberi rútság ábrázolását műveiben hamarosan a szépség kultusza váltotta föl. Megjárta Amerikát, évekig élt Párizsban, majd a modern kultúra japáni fellegvárában, a Keio Egyetemen volt az irodalom tanára. Műveinek letisztult, festői modernsége nincs ellentmondásban azzal, hogy kiolthatatlan szenvedéllyel ragaszkodik a hagyomány világához, őrzi szépségét, kedves számára a vigadó negyedek túlérett, dekadens hangulata: szinte valamennyi regényének hősei között akadnak gésák, a legjobb művének tartott Bokutó kidan (A folyó keleti partja) egyenesen egy nyilvánosházban játszódik, rajongója a kabuki színháznak, sok sikeres darab viseli magán az ő keze nyomát is.
A Szumida hősei ott bolyonganak a hanyatló-újjáalakuló Edó-Tokió festői díszletei között, ott élik meg a szívszomorító elválást: O-Ito, a lány gésaként megtalálja önmagát, de Csókicsi, a fiú menekül: iskolakerülésbe, színházba, betegségbe, ki tudja, hová…