Szóval ​az úgy volt, illetve úgy van, hogy jó sorsom immárom a harmadik évad óta arra kényszerít, hogy járjam az országot, főleg Debrecent és egy-két nagyobb várost az úgynevezett talk-show-immal. Hangozzék ez akármilyen ironikusan is, becs' szóra komolyan gondolom, hogy jó sorsom vetett e műfaj partjára, hiszen ha nem alakul úgy, hogy kölcsönösen megválunk egymástól, mármint a Rádió és én, biztosan még mindig élek-halok azért a szakmáért, s mára már talán beleszürkülök, belefáradok a napi, hazai valóságot követő, egyre kilátástalanabb verklibe.
Csakhogy megfosztottak az ott dolgozás lehetőségétől. Engedelmükkel, az okok sorolásától ezúttal eltekintenék, hiszen arrólküln könyv szólhatna. Legyen elég annyi, hogy az elválás nekem sokszor nyolc napon túli sérülést okozott. De végül mégiscsak sikerült felkelnem a padlóról. S ebben nem kis szerepe volt új gazdámnak, magának a talk-show műfajának. Ugyanis kitaláltam itthon, amit a világ már vagy tizenöt éve kitalált, azaz egy kisebb színpadon a legegyszerűbbnek látszó dolgot művelni: beszélgetés híres vagy érdekes emberekkel, közönség előtt.