Sokszor ​voltam már szerelmes, voltak viszonzott nagy és kis szerelmeim, voltak viszonzatlanok, hol az egyik, hol a másik fél részéről, de csupán egyetlen jellemző volt, ami minden esetre ugyanúgy állt: elmúlt. Azzal valahogy soha nem volt problémám, ha én éreztem már túl hosszúnak a szerelmet és távozni kívántam a színről, nem törődve a másikkal, mondván jobb ez így neki, idővel ő is rájön, de a másik variációt sosem vettem jó néven. Egyszerűen nem értettem, hogyan lehetett engem megunni, elhagyni, semmibe venni. Vagy bambán álltam és néztem a távozó után, vagy utolsó erőmmel próbáltam a másik után mászni, hosszú nyálkás csíkot húzva magam után, mint egy csiga.
Idővel csillapodtak a téma iránti indulataim, és rátalálva hivatásomra egy kicsit átalakult a szemléletem. Mégis, mindezek ellenére, egyvalami nem hagyott nyugodni. Egyetlen kérdéskör foglalkoztat, aminek fájdalmát sokszor tapasztaltam már a saját bőrömön, és ahogy körülnézek, több nőtársam életében is felmerült már ugyanaz a kérdés. Hogyan lesz abból az elragadó, elbűvölő nőből, akit meg akar hódítani a férfi, akinek a kegyeiért kezdetben mindent megtenne, szóval hogyan lesz belőlünk, kezdeti királynőkből egy megunt, megcsalt, semmibe vett „öreglány”? És mit tegyünk, hogy ez többé ne történhessen meg velünk?